darabokban - in pieces

48. rész

Elég volt csak rágondolnom, ahogy a szobám felé vettem az irányt, észrevettem, hogy Norbi az ajtóm előtt ül a földön.

- Na csak sikerült még ma megtalálnom téged – ugrott fel a földről, mikor ő is észrevett. – Írtam de nem válaszoltál, úgyhogy gondoltam átjövök hozzád – vont vállat miközben beletúrt a hajába, ezzel teljesen összekócolva azt.

- Szia – feleltem és alaposan végigmértem őt. Egy egyszerű, szürke belebújós pulcsi és egy melegítőnadrág volt rajta. Ehhez képest én a csinos felsőmben és a farmeremben kicsit túlöltözöttnek éreztem magam. – Bejössz? – kérdeztem, mert hiába nyitottam ki az ajtót, nem indult el befelé.

- Hát, ha nem zavarok – vonogatta idegesen a vállát. Nem tudom, hogy mikor történt, vagy hogy, de az elmúlt napokban megbékéltem Norbival. Amióta ő is egy kicsit kedvesebben bánik velem, nem nagyon volt olyan, hogy zavart volna.

- Nem, gyere nyugodtan – engedtem be a kicsit rendetlen szobámba. Gyorsan felkaptam az ágy széléről a tegnap este ledobott pulóveremet és pólómat és betettem a szennyeskosaramba, amíg ő leült az íróasztalhoz tartozó székre.

- Hogy vagy? – kérdezte Norbi pár perc hallgatás után, miközben sötétkék szemével mindent alaposan végigmért a szobában mintha még nem járt volna itt. Egy pillanatra sem tudott megnyugodni. Mikor abbahagyta a nézelődést és a földet kezdte pásztázni a lábával elkezdte rugdosni az asztalom lábát.

- Megvagyok – vontam vállat. Nyilvánvaló volt, hogy akármennyire nem akartam, azért bántott Márk viselkedése. – Te hogy vagy?

- Nem tudom – nézett ki gyorsan az ablakon a vállát vonogatva. – Én... Itt maradhatok most egy darabig nálad ma?

- Aha, azt terveztem, hogy megírom a leckémet, ha gondolod együtt is megcsinálhatjuk – ajánlottam, hátha valami hasznosat is sikerül csinálnom még aznap.

- Oké. Jaj, jut eszembe, ezt Márk küldi. Összefutottunk délelőtt és azt mondta, hogy inkább én hozzam át mert nem akar találkozni veled – mesélte, amitől összeszorult a gyomrom. – Asszem a vers az órára, megírta helyetted – nyújtott át egy gyűrött, kicsire összehajtott papírt, amit az asztalomra dobtam.

- Király – forgattam a szemem, mert tegnap este már vagy egy órát szenvedtem azzal, hogy megírjam kettőnk helyett a verset, pedig borzasztó nehezen ment még az első is. – A matek házihoz mit szólsz?

- Benne vagyok – biccentett, úgyhogy amíg én megkerestem a könyvemet és a füzetem, ő elvett egy lapot és egy tollat az asztalomról, és arra írta a feladatok megoldását. Többször elakadtunk, mert alig gyakoroltuk még órán ezt a feladattípust. Végül közösen sikerült összedobnunk a megoldást.

Mire végeztünk, mindketten eléggé elfáradtunk, úgyhogy átültünk az ágyamra. Pár pillanatig csak néztünk magunk elé. Norbi hátrahajtotta a fejét és a falnak döntötte, pont úgy, mint ahogy a fánál aznap, mikor Panna lövöldözni kezdett. Mintha egy egész év eltelt volna már azóta, annyi minden változott az első találkozásunkhoz képest.

- El tudod hinni, hogy az első nap összeverekedtünk? – kérdeztem nevetve, mikor beugrott, hogy halálra rémültem a srácról az első beszólása után. Nem emlékszem semmi másra abból a napból azon kívül, hogy mennyire rögeszmésen próbáltam valahogy kiharcolni magamnak hogy senki ne merjen belém kötni. Na meg az, hogy ez ennyire nem sikerült.

- Kurvára félelmetes voltál aznap mikor megjöttél, kb úgy néztél ki, mint aki egy kézzel kitépi valaki gyomrát ha az csúnyán néz rá – rázta a fejét nevetés közben, és egy elbűvölő vigyorral nézett rám. Többször észrevettem már, hogy ha rossz kedvem volt, senki nem mert kötekedni velem, sőt, még a metrón sem ültek a közelembe az emberek. Azt viszont sosem sejtettem, hogy ez azért van, mert ennyire látszik az arcomon, hogy mit gondolok épp.

- Azt hiszem, pont ez volt a célom – mosolyogtam magamban. – Annyira féltem attól, hogy új emberek közé kerültem, hogy fogalmam sem volt, mit kéne csinálnom. Még az se volt szimpi, hogy valaki barátkozni akar velem, az meg hogy valaki beszólogasson... - hagytam félbe a gondolatot ahogy felidéztem Norbit, aki mintha egy kicsit megszelídült volna azóta. Persze, a mai napig beszólogatott ha olyan kedve volt, de eszében sem volt fenyegetőzni meg összeverekedni velem a legkisebb dolgok miatt is.

- Hát igen, azt mind tudjuk, mi lett belőle. Nem is tudom, hogy végeztük volna ha Márk nem jön suliba még pár hétig – forgatta a szemét. – Már most is meglátszik rajtad amúgy, hogy nem beszéltek, sokkal nyugodtabb vagy, ha ő is a közelben van – említette, amin elcsodálkoztam, mert ez sosem tűnt fel korábban.

- Tényleg? Pedig mintha csak jobban idegesítene minden lélegzetvételével – gúnyolódtam.

- Furák vagytok mindketten – legyintett.

- Az biztos – hagytam rá, mert ha valami, hát ez igaz volt.

- Téli szünetben nem akarsz eljönni velem valahová? Nem akarok egész végig otthon ülni. Meg gondolom anyáék is örülnének neki, ha nem idegesíteném őket minden nap – kérdezte.

- Ha sikerült nem szobafogságba kerülnöm az egész rohadt szünetre, akkor még meggondolom. Nem szívesen mászkálnék Budán – gondoltam bele, hány ember fog karácsony környékén a városban sétálni. Na meg hogy milyen jól el tud vegyülni a tömegben pár srác, akikkel nem szívesen futnék össze.

- Hogyhogy? Amiatt a pöcsfej miatt? Ó képzeld, nemrég hallottam egy szót, ez az új kedvenc szavam, valaki azt ordította egyszer a vonaton hogy „te pöcsláda", rohadt vicces volt – én pedig csak nevettem rajta, így legalább nem kellett válaszolnom a kérdésére.

Még egy darabig beszélgettünk valami sorozatról, amit most kezdett el nézni, én is meséltem neki arról, hogy korábban néztem a Trónok harcát. Aztán olyan hirtelen, ahogy megjelent az ajtóm előtt, fogta magát és el is ment. Befejezte a mondatot, nyomott egy puszit a fejemre és már ott sem volt. Lassan kezdtem megszokni, hogy nála így működnek a dolgok, és hogy sosem lehet tudni, mikor mit talál ki.

Ahogy elpakoltam a könyveimet és betettem a táskámba amik másnapra kelleni fognak a suliban, megláttam a lapot, amit Márk küldött. Gyorsan kihajtogattam és átfutottam a sorokat. Egy mindenféle érzelemtől mentes, számomra semmilyen üzenetet nem hordozó kis vers volt. Éppen hogy meglett a tanárnő által kért hat sor, de még így is jobb lett, mint amit én szenvedtem össze. Így átírtam egy normális A/4-es lapra, és azt is betettem a cuccaim közé.

Másnap reggel az ofővel volt óránk, akinek még mindig tartott a jókedve, és úgy döntött, hogy játszani fogunk az első órán.

- Mindenki vegyen elő egy lapot és egy tollat. Nem muszáj felírnotok a neveteket, viszont megkérlek benneteket, hogy őszintén válaszoljatok a kérdésekre. A feladat végén csak annak kell megosztania a válaszait, aki szeretné, úgyhogy teljesen őszinték lehettek – vezette fel a játékot, amitől rögtön több kedvem lett írni, főleg úgy, hogy nem muszáj mindenkinek elmondani, mit írunk. – A feladat a következő: ti mind utasok vagytok egy hajón, a kérdések pedig a következők ezzel kapcsolatban. Első: te ki vagy ezen a hajón? Második: merre tart ez a hajó? Kivel utazol együtt? Hogy érzed magad a hajón? És végül: megismerkedtél valakivel az utazás során, akire évekkel ezután is emlékezni fogsz?

Anélkül, hogy bármin is alaposan elgondolkoztam volna, csak leírtam az első dolgot, ami eszembe jutott. Az én hajóm épp az önálló életem felé tart, amihez persze útba kell ejtenem az érettségit is. Én egy utas vagyok, saját magam, azaz egy tanuló a középiskolában. Nem utazok senkivel együtt, általában jól érzem magam a hajón. Az utolsó kérdés azonban megállított és elgondolkoztatott, mivel a választ, ami rögtön beugrott, inkább nem írtam volna le.

Mivel az első dolog, ami beugrott az volt, hogy Márkot és a vele történteket sosem fogom elfelejteni, hiszen mennyi esély volt arra, hogy Misi öccsével fogok összeismerkedni itt a suliban? Azonban ezt nem akartam leírni, a sok gondolkozás miatt pedig kifutottam az időből, úgyhogy erre a kérdésre nem válaszoltam.

- Na, ki szeretné megosztani a többiekkel a válaszait? – kérdezte az ofő az asztala mögött pakolászva, gyorsan levette a sötétkék zakóját, mert elég meleg volt a teremben. A hófehér ingje ujját igazgatta, mikor Norbi jelentkezett, amin szerintem nem csak én döbbentem meg.

- Én elmondom szívesen.

- Hallgatunk – mosolygott kedvesen Gábor és minden figyelmét ránk összepontosította.