darabokban - in pieces

34. rész

Pár órával később eszembe jutott, hogy Márkkal még mindig nem beszéltem, pedig már este 11 volt. Hangosan korgó gyomorral lopakodtam a konyha felé, miután meghallottam, hogy apa lefeküdt aludni, és undorodva söpörtem a kukába az üres sörösüvegeket a konyhaasztalról. Gyorsan összedobtam egy szendvicset, mert nem jöttem le vacsorázni mikor apa felkiabált nekem, és visszasétáltam a szobámba, hogy nyugodtan beszélhessek Márkkal.

Megcsörgettem a srácot, de kinyomott és írt egy üzenetet, hogy pár perc múlva tudunk majd beszélni, úgyhogy gyorsan megvacsoráztam, míg vártam a hívását. A laptopomon néztem valami random youtube videót, mikor hívott, úgyhogy rá sem néztem a telefonomra, csak felvettem, így döbbentem vettem észre, hogy videóhívásban vagyunk egymással.

- Ó baszki, véletlen volt – csúszott ki Márk száján, ahogy megpillantott. Még szerencse, hogy én rendesen fel voltam öltözve, és egy kapucnis pulcsiban ültem az ágyamban, Márkon azonban még egy póló sem volt, és pont úgy tartotta a kezében a telefont, hogy alulnézetből láttam az arcát és a mellkasa egy részét. Ki a fene telefonál úgy, hogy maga előtt tartja a telefont?

- Semmi baj – nevettem fel, mikor megláttam a döbbent arcát. Csak annyit láttam, hogy egy darabig rángatja a telefont, aztán mikor próbálta megkeresni, melyik beállítással lehet kilépni ebből a módból, és közelről figyelhettem a borostás arcát, alig kaptam levegőt a nevetéstől. – Mindegy most már, maradhat a kamera – legyintettem vigyorogva, úgyhogy Márk megnyugodva engedte biztos távolságra az arcától a telefont.

- De sötét van nálad, már lefeküdtél? – érdeklődött a srác, mikor alaposabban megnézett a kamerában.

- Nem, csak szeretek sötétben lenni este, mint a normális emberek többsége – utaltam a nappali világosságra ami a szobáját beborította. Én még a telefonom fényerejét is levettem esténként, de őt láthatólag nem zavarta a sok fény.

- Jó, nekem majd vagy öt óra múlva lesz „este" – utalt arra, hogy valószínűleg ébren fogja tölteni a következő pár órát. – Na és minden rendben ment? – emelte közelebb magához a telót aggodalmas arckifejezéssel.

- Megoldottam, minden simán ment – döntöttem a kevésbé részletes és kevésbé őszinte válasz mellett.

- Akkor is hülyeség volt egyedül csinálnod. Volt legalább veled valaki otthon? – kérdezősködött.

- Egy haverom segített – ferdítettem az igazságon.

- Akkor jó. Az a lényeg, hogy épségben megúsztad. Remélem nem kell már többet idegeskedned emiatt a köcsög miatt – morgott, miközben valamit pakolni kezdett, és ledobta a telefont az ágyra. Mikor megint a kezébe vette azt, már egy póló volt rajta, ami sokat segített abban, hogy az arcára tudjak koncentrálni.

- Nem vagyok benne olyan biztos, de egy időre mindenképp leráztam – sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

- Örülök neki – mosolygott rám kedvesen. – Na de aludj nyugodtan, ha szeretnél, elég fáradtnak tűnsz – hunyorgott a kamerába Márk, aki a laptopom halvány fényénél alig tudott kivenni valamit belőlem.

- Ja, elég hosszú napom volt, lehet jobb lesz, ha ledőlök – gondolkoztam el, aztán meglepődve láttam, hogy egy új messenger üzenetem érkezett, méghozzá Gergő írt nekem. Gyorsan megnyitottam és válaszoltam pár nevetős emojit a mémre, amit nekem küldött.

- És mondd csak, az előtt vagy az után sikerült összeveretned magad, hogy mindent szuperegyszerűen elintéztél ezzel a sráccal? – érdeklődött jeges hangon Márk. Ó basszameg, teljesen elfelejtettem, hogy a messenger üzenet fehér hátterétől az arcom tökéletesen megvilágítódik ahhoz, hogy Márk minden zúzódást meglásson.

- Semmi közöd ahhoz, hogy hogy rendezem a dolgaimat, Márk. Próbállak megvédeni ettől az egésztől és megoldani, hogy ne kelljen belekeveredned ezekbe a szarságokba, de te mintha direkt szembemennél az összes dologgal amit a te érdekedben teszek – fakadtam ki, mert elegem volt már a szánomkérésekből.

- Mi érdekem van nekem abból, hogy nem hagyod, hogy segítsek neked? Miért gondolod még mindig azt, hogy az erőszak megoldás lehet bármire? – emelte fel egy kicsit a hangját, amitől könnyek gyűltek a szemembe.

- Mi van, ha nem én gondoltam úgy, hogy az erőszak megoldás lehet? – kérdeztem, és kiléptem a hívásból minden további nélkül.

Tök jó, hogy Márk simán bevette, hogy képes vagyok bárkivel elbánni és szarrá verni minden velem szembejövő srácot, de már a vonatról leszállva észrevehette volna, hogy Dani esetében nem vagyok a helyzet magaslatán, és egyszerűen képtelen vagyok visszavágni neki, megütni őt, mert lebénít a rettegés, akárhányszor a közelébe kerülök.

„ne haragudj"

„nem akartalak megbántani"

„komoylan" – érkeztek az üzenetek sorra Márktól, aki emberfeletti sebességgel gépelt, hogy minél hamarabb leírhassa amit szeretne.

„légyszives hagyd hogy visszahivjalak"

Nem is tudom, miért, de pár perccel később válaszoltam Márknak, és hagytam, hogy ő döntse el, hogy akar beszélni velem. Újra a videóhívást választotta, de most már felkészülten vettem fel a telefont, és letöröltem az összes árulkodó könnycseppet az arcomról, mielőtt feltűnt az arca a telefonomon.

- Tényleg nem akartalak megbántani, csak teljesen kivagyok ettől az egésztől – szólalt meg rögtön, semmi időt nem hagyva, hogy reagálhassak. – Féltelek, hogy valami bajod lesz ha állandóan csak beleállsz mindenkibe – nézett a szemembe a kamerán keresztül. Ezer éve nem mondott nekem senki ilyet, úgyhogy azt sem tudtam, hogy kellene reagálnom. – A barátok ezt csinálják, nem? Idegeskednek a másik miatt még akkor is ha az tök felesleges – túrt a hajába idegesen.

Barátok? Megfogadtam magamban, hogy soha többet nem fogok random emberekkel összehaverkodni azután, ami Kariékkal történt... De egy esélyt csak adhatok neki és Linának, nem?

- De, igazad van – vontam vállat, és felfüggesztettem a további vitát. – Most tényleg volt miért izgulnod, de kidumáltam magam a helyzetből – mosolyodtam el halványan. Büszke voltam magamra, amiért képes voltam életemben először valamilyen szinten visszavágni Daninak végre, és nem hagytam magam.

- Akkor minden oké köztünk?

- Igen, Márk – sóhajtottam egyet. Azt hiszem, igen.

- Az király. Most már tényleg aludhatsz, ha akarsz, csak nem szeretek úgy lefeküdni, hogy össze vagyok veszve valakivel – fújta ki a levegőt, és mintha tényleg megkönnyebbült volna attól, hogy tisztáztuk a helyzetet.

- Megyek, jobb lesz, ha most pihenek egy kicsit – bólintottam és ásítottam egyet szinte rögtön miután arra gondoltam, hogy alig várom, hogy tovább aludhassak.

- Akkor majd holnap beszélünk. Jóéjt – búcsúzott el a srác, és letette a telefont.