darabokban - in pieces

21. rész

A következő két hét különösen telt az osztályban. Én erőlködtem, hogy ne is vegyem figyelembe Norbit, ő próbált mindenhol belém kötni, ahol csak lehetett anélkül, hogy másokat is belevonna az egészbe, mert azért komolyan vette a fenyegetésemet. Eddig mindketten teljes csöndben voltunk egymással kapcsolatban, még Linának sem említettem semmit, akivel pedig egyre többet beszélgettünk sulin kívül is.

- Képzeld, megint küldött csomagot hugi – vigyorgott rám szélesen Gergő, és előkapott valamit a táskájából. – Írtam neki egy levelet, és meséltem rólatok is, úgyhogy csinált nektek is sütit – kapott elő egy kis ételtartó dobozt, és kivett belőle pár feliratos mézeskalácsot. Messze volt még a karácsony, de akkor is borzasztó édes volt a kislánytól, hogy gondolt ránk is. Mindegyik süti tetejére a nevünk volt felírva kusza, remegő kézzel húzott betűkkel, de ettől cukibb dolgot nem is láttam még.

Lina és én is kaptunk sütit, miközben Gergő elővette a sajátját, és enni kezdtünk. Lina ahogy meglátta a saját sütijét, előre fordult, de még megláttam a könnyek csillanását a szemében, mielőtt elfordult volna. Ahogy megettem a saját nevemmel ellátott kis süteményt, felugrottam, hogy kidobjam a szalvétát, és visszafelé Lina padja mellett ültem le az üres széken, ami Panna helye volt egykor, miközben Lina kisöccse járt a fejemben. Óvatosan rámosolyogtam, és mutattam neki egy vicces macskás videót a telefonomon, amin azonnal nevetni kezdett, és vigyorogva rázta a fejét, miközben alaposan becsomagolta a sütit a szalvétába és a táskájába tette.

- Ha hazamegyünk a szünetre, én is sütök valamit neki, mit szólsz? – érdeklődött magára vidámságot erőltetve Lina Gergőtől.

- Tuti örülni fog neki – vigyorodott el Gergő boldogan, és Lina kisöccseire terelődött a szó. De ahelyett, hogy Lina kiakadt volna, vidáman mesélt nekünk a két kissrácról, akik otthon várták a nővérüket akárhányszor hazament végre a szünetekben.

Eszembe jutott, hogy pénteken vissza kell mennem Budapestre, és a szinte állandó hányingerem újra rámtört a gondolattól, hogy egyrészt apa elé kell állnom, másrészt vissza kell mennem abba a házba, amihez annyi emlék köt a volt barátaimmal. Azokkal az emberekkel, akik semmit nem jelentenek már nekem, csak a fájdalommal és hiánnyal tudom őket összepárosítani, ami bennem maradt utánuk.

- Szevasztok – jött be egymás után Márk és Norbi a terembe. A második srác köszönés helyett „véletlenül" belerúgott a székembe, mielőtt leült volna a helyére, de már egy pillantásra se méltattam a srácot.

- Szia Márk – üdvözölte lelkesen Gergő, akit mintha kicseréltek volna. Mikor először bejöttem a terembe, maga elé bámult olyan szomorú fejjel, hogy alig mertem hozzászólni, most meg napok óta vigyorog meg szinte alig bír megülni egyhelyben. Biztosan nagyon várja már, hogy hazamehessen.

- Szép jó reggelt kívánok mindenkinek! – köszönt lelkesen az ofő, akit szintén lelőni se lehetett volna mostanában. Mondjuk én ettől csak idegesebb lettem, de a többiek már megtanulták figyelmen kívül hagyni őt. – A mai napon eltérünk a hagyományos tanórai keretektől – kezdte a hétfő reggelt. – Megoldást kell találnunk néhány kérdésre, de be kell hogy valljam nektek, nem sikerült válaszokat találnom eddig, akárhogy gondolkoztam.

- Semmi gáz, tanárbá – legyintett Máté, akinek a szokásos módon teli volt pakolva édességgel az asztala, ma a medvecukrot választotta. Ezzel az egész osztályt egy fura vitára késztette reggel arról, hogy finom-e a medvecukor és van-e egyáltalán ember, aki szereti. – Mik voltak a kérdések? Nekem is van egy, ha arra válaszol tanárbá, mi majd válaszolunk a magáéra – ajánlotta egy huncut mosollyal a fején.

- Hát nem hiszem, hogy sokat veszíthetek, mondd azt a kérdést – szállt be a hülyéskedésbe a tanár, amit senki más nem tett volna meg ebben az épületben.