darabokban - in pieces

77. rész

Egy kifejezetten hosszú nap állt mögöttem, amikor megérkeztem a kollégium épületébe január első tanítási napjára készülve. Tegnap beköltözött hozzánk apa anyukája, ami elég nagy változás volt. Mivel sem apa sem pedig én nem akartuk feladni a privát szféránkat, így közös erővel kipakoltunk az anyával közös szobánkból.

Rengeteg sírás és őszinte beszélgetés övezte a napot, amit erre szántunk. Sok dologtól megváltunk, néhány apróságot viszont úgy döntöttem, megtartok magamnak. Szerettem volna örökké emlékezni anyára, méghozzá azokból az időkből, amikor a legboldogabbnak láttam őt életem során.

Csak remélni tudtam, hogy mindig ilyen élénkek maradnak a képek, amik akkor ugrottak be, amikor felhúztam a pulcsim ujját és anya egyik régi karkötője nézett vissza rám a csuklómról. Szinte magam előtt láttam a mosolyát és éreztem az illatát – amit tegnap este a párnámra fújtam. Sokáig meg sem mozdítottuk a fürdőben lévő dolgait, viszont mama érkezésével mindent át kellett rendeznünk.

A gondolataimból a folyosón sétáló emberek sem tudtak kizökkenteni. Úgy értem el az osztálytermünkig, hogy egy emberre sem néztem rá, semmi kedvem nem volt álmosolyt vetni másokra. Ahhoz meg végképp semmi, hogy eljátsszam, hogy minden a legnagyobb rendben van, miközben görcsben álló gyomorral lépdeltem a termünk felé.

- Jó reggelt – köszöntem halkan, miközben beléptem az osztályterembe. Válaszként hasonló hangerejű és lelkesedést tükröző válaszokat kaptam a többiektől is. Lehuppantam a helyemre, majd rádöbbentem egy elég nagy dologra, ami meg sem fordult a fejemben korábban. Márk a padtársam. Oh.

- Képzeld, karácsonyra kaptam egy szuper könyvet – ugrott mellém Eme, amíg Márk széke üresen állt. Felugrott az asztalomra, és lelkesen mutogatni kezdte nekem a még félig üres kötetet. Az általában üres oldalakon egy-két mondat állt csak, mellettük Eme macskakaparásra emlékeztető kézírása és firkái díszelegtek. A fiú hadarásából annyit tudtam kivenni, hogy írással kapcsolatos rövid, kreatív instrukciók álltak az oldalakon.

- Hát ez nagyon jól hangzik – ráztam meg a fejem mosolyt erőltetve az arcomra. Próbáltam őszintén boldognak és izgatottnak tűnni, hátha nem sértődik meg rám ő is.

- Ugye! Majd ha érdekel, megmutatok egyet. Kíváncsi vagyok a véleményedre a témával kapcsolatban. Délután megbeszéljük? – mosolygott rám csillogó szemekkel.

- Persze – bólogattam, miközben félig nem is rá figyeltem. Megérkezett Márk, aki meglepően normálisan nézett ki ahhoz képest, amin napokkal korábban mentünk át mi ketten. Nyilvánvalóan fáradt és meggyötört volt, de a fekete karikái a szokásostól fakóbbak voltak a szeme alatt. A fiú egy halvány mosollyal fogadta Linát és Gergőt, majd mellém lépett és a fejem fölött átnézve megállt egy másodpercre. Mint aki gondolkozik, hogy mit kellene tennie, mérlegelt pár másodpercig.

Végül hozzám véletlenül sem érve beoldalazott a helyére és ledobta a cuccait kettőnk közé. Egy egész kis barikádot épített közénk, szinte már mosolyogtam a gyerekes módszerein, amikkel levegőnek akart nézni engem. Azonban rá kellett döbbennem, hogy semmi vicces nincs a helyzetben. Márk elhatározta magát, és nem fogja meggondolni még egyszer. Halálosan komolyan gondolt mindent, amit nekem mondott korábban, ez pedig a mosoly maradványait is letörölte az arcomról.

- Mi van veled, Ender? Olyan savanyú képet vágsz – érdeklődött Norbi viccelődve.

- Semmi, Norbi. Semmi az égvilágon – nézett hátra a srác egy pillanatra komoly tekintettel.

- Jólvan, na. Rea, mi van a haveroddal? – fordult hozzám inkább a fekete hajú srác.

- Jól figyelj, mert csak egyszer fogom elmondani – vett egy mély levegőt Márk, amire a legtöbben felkapták a fejüket körülöttünk. – Nincs semmi közünk egymáshoz Rebekával. Úgyhogy ha valamit meg akarsz tudni tőlem vagy rólam, akkor fordulj hozzám. Ez rátok is vonatkozik – pillantott végig a kis közönségünkön gyorsan. Én elvörösödve, a padomat szemlélve próbáltam elsüllyedni, miközben mindenki értetlenül bámult minket.