darabokban - in pieces

17. rész

A szünet végére a táblán szerepeltek a nevek bizonyos címkékkel, rövidítésekkel, és Peti matekos agyának segítségével próbáltunk rendszert teremteni a nevek kavalkádja között.

- Azt nézzük, hogy miből van a legtöbb – sóhajtott a vörös hajú srác egy nagyot. – Pestiből – ragaszkodott a névhez, hiába tisztáztuk már a kérdést korábban –, két szülős gyerekből, és olyanból akinek van tesója. Ezt úgy tudjuk kiküszöbölni, hogy vagy a nem vagy az életkor nem stimmel majd köztük – kezdett magyarázni, és vonalakat húzogatni a srác, majd perceken belül meg is volt vele.

- Jani, Alíz vagy Petra? – tette fel a kérdést Máté, aki beállt matekozni unalmában, bár inkább a többieknek való beszólogatást értette matekozás alatt.

- Páratlanul vagyunk, valakiknek hárman kell lenni. Nem akartok ti? Így is olyan nehezen állt össze – sóhajtott Peti halkan, miközben már az újratervezésen járt az esze.

- Nekem oké – biccentett Jani, és a két lány is beleegyezett.

- Ez nem ér, nekem miért nincs két csajom? – háborodott fel Norbi rögtön.

- Az az egy is sok lesz – szólt be Lina vigyorogva, mikor a fiúk végre megmutatták, mire jutottak és meglátta, hogy kit kötöttek össze Norbival. Aztán én is megláttam, és a pillantásom egyből lefagyasztotta a mosolyt Lina arcáról.

- Miért én? – kérdeztem egyszerűen ennyit. Hűha, asszem valami komoly baj van velem, ha már drámázni sincs erőm.

- A nemi különbségeket is beleszámítottuk, így jobban jön ki majd az eredmény, mintha azonos neműek lennének együtt – legyintett Peti, amitől Márk úgy elkezdett röhögni, hogy kiköpte a kávéját, ami a Lina melletti padon és széken landolt, éppen hogy elkerülve a rózsaszín hajú lány fekete, csillogós táskáját.

- Látom, magadra is gondoltál – fedte fel a röhögés okát, miután legyőzte a köhögőrohamot, ami azt követte. Ezen már mind nevettünk, mert Márk és Peti voltak az egyetlen azonos nemű páros, ha a két lányt nem számítjuk Jani mellett.

- Jaja – vörösödött el Peti, de aztán kivágta magát a helyzetből. – Lehet, hogy ez egy burkolt utalás volt arra, hogy mit gondolok rólad – rángatta idegbeteg módon a szemöldökét Márk felé pislogva, aki alig bírta abbahagyni a nevetést.

- Akkor még egyszer felolvasom aztán letörlöm a táblát – köszörülte meg a torkát Máté. – Lina és Eme, Máté és Kinga, Rebeka és Norbi, Angi és Gergő, Márk és Peti és a kedvencem, Jani Petrával és Alízzal – összegezte az eredményeket a srác, és mivel becsengettek, a fénnyel vetekedő sebességgel törölte tisztára a táblát. Elég fura matektanárunk volt, aki nem ír semmit, csak diktált ha nem volt tisztára törölve a tábla.

Matek után arra lettem figyelmes, hogy az ezer éve nem hallott csengőhangom ordít a táskám mélyén lévő telefonomból. Annyira nem kommunikáltam senkivel manapság, hogy nem kellett félnem a telefonom pittyegésétől, így lenémítani is teljesen elfelejtettem azt már napok óta. Még jó, hogy szünetben kezdett csörögni és nem vették azt el egész napra tőlem.

Pár perc a cuccaimmal való dulakodás után sikerült elővennem, és meglepődve láttam az Apa szót felvillanni a képernyőn. Egy dolog az, hogy már ezer éve nem hívott, de miért pont iskolaidőben keres most? Fel sem akartam venni, de arra jutottam, hogy valami fontos dolog lehet, ha suliban hív, úgyhogy kelletlenül, de fogadtam a hívását.

- Heló? – szóltam bele a készülékbe, miközben körülöttem olyan hangosan beszélgettek a többiek, hogy azon gondolkoztam, vajon hallani fogom-e egyáltalán őt, vagy jobb lenne kimennem a folyosóra.