darabokban - in pieces

19. rész

A hétfő reggeli osztályfőnöki órára összeszedtem magam, és eldöntöttem, hogy most az egyszer csak a saját érdekeimet fogom nézni, nem hagyom, hogy valaki más használjon úgy, ahogy neki épp kényelmes. Rá sem néztem Norbira, mikor kicsit késve befutottam a terembe. Alig bírtam megállni, hogy végignézzek rajta és ellenőrizzem, hogy engem néz-e, de nem engedhettem neki. Most nem, ebben nem.

- Mi újság? – fordult oda hozzám Gergő, aki épp egy joghurtot kanalazott. Mögötte Máté ha jól láttam a legújabb szenvedélyének hódolt: épp szőlőcukrot evett, egyiket a másik után tömte magába, miközben Peti a padon feküdt, és zenét hallgatott.

- Semmi különös – rendeztem el gyorsan a hajam, mert mielőtt bejöttem, a mosdóban tartottam egy motivációs beszédet magamnak. Ez a helyzetemen ugyan nem segített, de tehetetlenségemben jól összetúrtam a hajam, és elfelejtettem megigazítani azt.

- Ja – hagyta rám a dolgot, de láttam, hogy észrevette, hogy valami gáz van.

- Veled mi a helyzet? – vágtam közbe, mielőtt még valami mást kérdezett volna.

- Semmi különös, már visszaszámolom a napokat az őszi szünetig, végre hazamehetek hugihoz – vidult fel egy pillanatra. De jó lehet várni, hogy hazamehessen valaki, és lelkesen számolni a perceket addig. Bárcsak ne kéne hazamennem és szembenéznem apával...

Mégis van valami előnye a bentlakásos sulinak, amire nem is gondoltam korábban: nem kell otthon töltenem a délutánokat és az estéket.

- Biztos jó lesz – biccentettem, aztán oldalra kaptam a fejem, mert Márk megfogta a karomat, hogy felhívja magára a figyelmem. Felszisszentem, mert pont ott kapott el, ahol Norbi annyira erősen szorította a kezem tegnap, hogy már ma reggelre belilult a helye, egy szinte kivehető kéznyomot formálva. Direkt odafigyeltem, hogy a zakómat rávegyem az ingre és ne tűrjem fel a karomon a felső ujját, de ennek a srácnak egyből oda kellett nyúlnia...

- Figyelj csak – szólalt meg, de rögtön észrevette az alig leplezett fájdalmat az arcomon, és óvatosan felhúzta a felsőm ujját, mielőtt észbe kaphattam volna. – Mi ez? – váltott pillanatokon belül a fenyegetőzős, összeráncolt szemöldökkel bámuló énjére, amitől mindig megijedtem. Pedig alig néhányszor volt még csak ilyen dühös korábban. Vagy talán pont ezért volt ez ilyen ijesztő. De akármennyire dühösen méregetett, a kezemet olyan óvatosan fogta, mintha félne, hogy fájdalmat okozhat nekem.

- Tudod, hova járunk suliba, ugye? – csináltam úgy, mintha ez az egész egy kis semmiség lenne. – Nekem kifejezetten nem okoz gondot összeverekedni valakivel minden nap, és ha nem engeded el a kezem, te lehetsz a következő – rántottam fel a szemöldököm, amitől egy picit meghátrált, de csak azért, hogy egyből Norbihoz fordulhasson.

- Ha valahogy kiderül, hogy bármi közöd van ehhez, véged van – fenyegette meg megint a srácot, de most teljesen máshogy láttam őket. Norbi, akit az éltet, hogy az embereket felbosszantsa és magára haragítsa, és Márk, ez a titokzatos fiú, akivel hiába vagyunk padtársak lassan egy hónapja, alig tudunk valamit egymásról.

- Azt szeretném én látni, hogy egyszer az életben tényleg kezet emelsz valakire nem csak a pofád olyan nagy – feleselt Norbi dühösen, én pedig teljesen elfelejtkezve minden magamnak tett ígéretről, hátranéztem, hogy lássam is, mi a reakciója. A szeme mindig sokkal többet árult el mint a hangja, és muszáj volt tudnom, most mit gondol igazából.

- Ha én egyszer kezet emelek rád, annak túl csúnya vége lesz ahhoz, hogy te nevethess a végén – látszott a srácon, hogy tényleg halál komolyan beszél, de Norbi mintha direkt meg sem hallotta volna az élt a fiú hangjában.