darabokban - in pieces

39. rész

- Rebeka! - szolt Máté a nevem összes magánhangzóját hosszasan elnyújtva másnap reggel töri után. – Annyira sokáig tart kimondani a neved, unom már ezt a Rebekázást, nem becézhetlek valahogy?

- Felőlem – vontam meg a vállam felé pillantva –, de akkor ki kell találnod valami becenevet nekem – biccentettem a padjában ülő, egyszerre épp minimum két cukrot szopogató srác felé. Még azt hiszem töri óra kellős közepén, pontosabban dogaírás alatt kezdett a cukros zacskókkal zörögni. Aztán amikor rádöbbent, hogy alig pár perc van hátra, mielőtt a brutál szigorú fizikatanár - aki egyesekkel jutalmazott minden az óráján lenyelt falatot - megjön, szorgosan próbálta elropogtatni a cukorkákat.

- Mit szólsz a Rebihez? – próbálta pillanatok alatt eldönteni a kérdést Alíz, aki épp Mátéék padja mellett állva másolta Peti fizikaleckéjét.

- Azt nem szeretem, de bármi más jöhet – döntöttem. Nem akartam, hogy itt is ugyanúgy becézzenek, mint otthon, és minden pillanatban emlékeztessenek arra, mennyi mindent vesztettem.

- Misi is Rebinek hívott, nem? - kérdezte Márk halkan, de Norbi így is meghallotta azt.

- Ki az a Misi? - hajolt oda hozzánk kíváncsian. Gyorsan beugrott a tegnapi beszélgetésünk, és hogy most állítólag barátok vagyunk, úgyhogy úgy döntöttem, nem ordítom le a fejét, amiért mások magánbeszélgetéseit hallgatja.

- Egy ismerősöm – döntöttem az egyszerűbb magyarázat mellett, és figyelmeztető pillantást vetettem Márkra, nehogy elszólja magát. Egy olyan kérdéshez értünk, aminél nagyon nehéz volt eldönteni, mit kellene tennem, de végül Márk épsége mellett döntöttem, és ha kell, ezek után folyamatosan hazudozni fogok, hogy az meg is maradjon. Közben Márk telefonja csörögni kezdett, és kisétált a teremből felkapva a pénztárcáját is. Telefonálás közben felém biccentett, eltátogta, hogy „Kérsz valamit a büféből?", mire nemet intettem a fejemmel.

- Beka? – ajánlotta Peti Máténak, miközben a – még becsomagolt – cukorkáit kategorizálta színek szerint és kis kupacokba válogatta őket.

- Uncsi – húzta el a száját Máté, és tovább gondolkozott. – Volt egy lány az osztályunkban akit Bekinek becéztünk, de azt én hagynám ki, ha lehet – vigyorodott el Máté, de most valahogy nem volt olyan őszinte a mosolya, mint általában. Közben Alíz is végzett, de csak összepakolta a füzetét, és felegyenesedett, nem ment vissza a helyére.

- Unokatesóm Rebusnak hívja a kislányát – szólalt meg a lány, miután egy ideig mindenki hallgatott.

- Ez édes, de én akarok kitalálni valamit... Valami egyedit, amit nem mástól szerzek – ráncolta a szemölködét Máté, mire Alíz is fura kifejezéssel méregette őt.

- Miért olyan fontos ez neked? – kérdezte a fiút.

- Mi közöd van hozzá? – vágott vissza akaratlanul is hevesen Máté Alíz kérdezősködésére. Mondjuk ekkor már engem is érdekelt, hogy miért olyan nagy ügy a becenevem, mikor engem egy pillanatig nem zavart, ha Rebekának hívtak a többiek.

- Semmi, csak.... – kezdett bele egy mondatba Alíz, de nem fejezte be. Elpirult és elfordította a tekintetét Mátéról. Még mindig nem ment vissza a helyére, de a lábával idegesen dobogott.

- Nem szeretem, ha megkérdőjelezik a dolgokat, amiket csinálok – jelentette ki Máté még mindig dühösen, és bár nem nézett Alízra, mind tudtuk, hogy ez neki szól.

- Én meg nem szeretem, ha semmibe veszik a dolgokat, amiket mondok – csattant fel a lány, és mérgesen a padjához masírozott. Angi mögöttünk csak a fejét fogta a jelenetet nézve, Norbi azonban hangosan nevetett.

- Ez izgi lesz – túrt bele a hajába, és rám pillantott egy másodperc erejéig, majd feltett egy kérdést, amitől legalább négy ember vált mozdulatlanná a környékünkön.

- Csak nem tetszik neked Rebeka? – nézett Mátéra.

Szó szerint megdermedtem mozdulat közben, és a legszívesebben kitekertem volna Norbi nyakát. Annyira idióta ez a srác, hogy azt már lassan fel sem tudtam fogni. Mi a francért kell ilyen kérdéseket feltenni? Miért kell beleszólni mások magánéletébe? Nem elég a saját kudarcaival szembenézni, vagy attól érzi jobban magát hogy másokat is kínos helyzetbe hoz?

A zavaros gondolataimból Máté ideges dadogása rántott ki, amitől a haragom is eltűnt pár percre.

- Én... Nem, nem tetszik nekem. Csak egyszerűen... - magyarázkodott, aztán hirtelen elhallgatott. – Mi a francot magyarázkodok én neked, Norbi? Azt hiszem van elég bajod anélkül is, hogy mások magánügyeibe üsd bele az orrodat – nézett dacosan Norbira, aki azonnal felhúzta magát. – Rebeka, beszélhetnénk négyszemközt? – fordult felém Máté, amitől valószínűleg olyan színűre sápadtam, mint a mögöttem lévő falat díszítő ezeréves, így már kissé szürkés árnyalatú fehér festék.

- Most boldog vagy? – morogtam idegesen Norbi felé, és „véletlenül" belerúgtam a padjába, miközben felálltam, hogy Mátéval beszéljek odakint.

- Nem – vont vállat egy óvatos vigyorral a srác, és csak arra tudtam gondolni, hogy ha visszaérek, tuti meg fogom verni őt. Az aztán biztos nem lesz kellemes, amit kapni fog tőlem.

Máté és én lassan kisétáltunk a teremből a többiek kíváncsi tekintetétől kísérve, és a terem melletti folyosón a falnak támaszkodtunk.

- Ne haragudj – szabadkozott Máté idegesen, és kezdett szétcsúszni. Sosem volt még ilyen zavarban, mint ma, amitől kicsit megijedtem. Ha már Máté sem nevet, akkor tényleg nagy baj van.

- Nincs miért bocsánatot kérned – rántottam meg a vállam magamban Norbit átkozva.

- De van... Nem akartam odabent elmondani, mert elég ciki így is a helyzet, de... – nyelt egy nagyot a srác idegesen pislogva sötétbarna szemeivel. A haja sokat nőtt az utóbbi időben, barna tincsei kezdtek olyan hosszúra nőni, hogy lassan már a homlokába lógtak. – Szóval az van, hogy igazából nem is tetszel nekem – motyogta teljesen elvörösödve. – Nehogy azt hidd, hogy valami gáz van veled, dehogyis, szuper csaj vagy! Csak valaki más tetszik nekem most, de le akartam ezt tisztázni már ha így alakult. Kedvellek téged, és szerintem azért nagyjából jó a kapcsolatunk is, úgyhogy természetesnek vettem, hogy valami becenevet adjak neked... De úgy látszik van, akit még ez is zavar – húzta össze dús szemöldökét a srác. Gyorsan egy kedves mosolyt villantott rám, mielőtt újból a plafont kezdte fürkészni.

- Jólvan, semmi gáz, te sem tetszel nekem, Máté – lélegeztem fel, mikor a mondat végére ért. Máté egy király srác, aranyos meg minden, de egyáltalán nem az én estem. – Nem vagyok mostanában nagyon romantikus kedvemben – vontam vállat egy rövid magyarázattal.

- Örülök akkor ha ezt megbeszéltük – biccentett. – És egyébként – villantott rám egyet a megszokott huncut vigyoraiból –, szerinted is jó a kapcsolatunk?

Na, ez volt az a Máté, akit kezdtem megkedvelni a hetek alatt.

- Igen, szerintem is – biccentettem diplomatikusan, de nem bírtuk sokáig a tettetett komolyságot és mindketten elnevettük magunkat.

- Király – nyújtotta a kezét egy pacsira és visszaindult a terembe, mert időközben becsöngettek.

Én csak lassú léptekkel követtem őt kissé lemaradva. El kellett gondolkoznom azon a szívemig hatoló, tömény pánikon, ami akkor öntött el, mikor felmerült annak a lehetősége, hogy valakinek tetszek. Egy ideje egyáltalán nem gondolkoztam azon, hogy valami pasit kéne szereznem, de hogy ez azért legyen, mert mélyen legbelül ilyen határozottan ellenállok az ötletnek, meg sem fordult a fejemben.