darabokban - in pieces

72. rész

- Mi ez az egész, Misi? – fordultam felé, hátha elő tud állni valami normális magyarázattal.

- Meséld csak el nekik, mi ez az egész – vágta oda dühösen Dani. Őszintének tűnt, semmi gúny vagy káröröm nem áradt belőle. – Hogy mit csinálsz már hónapok óta és mibe keveredtél.

- Semmit – vont vállat nemtörődöm módon a fiú, miközben egy nagyot nyelt. Minden idegszálammal rá figyeltem, miközben el is felejtkeztem a kis közönségünkről.

- Jobb, ha tőled tudom meg – vágtam rá kemény, jéghideg hangon. – Nem kérek többet a kavarásból meg a hazug pletykákból.

- Csak tartozok egy kis lóvéval Daninak – köszörülte meg a torkát a srác a sapkáját birizgálva. Idegesen matatott, húzogatta azt jobbra-balra.

- És mit keres itt Márk? – fordultam egy pár fokkal közelebb Misihez.

- Na ez egy fasza kérdés. Intézd inkább Danihoz – forgatta meg pofátlanul a szemét a fiú.

- Gondoltam kell egy kis motiváció. Nem nagyon vagy manapság együttműködő, én pedig kezdem unni. Nem végtelen sem a türelmem, sem a nagylelkűségem. Megmondtam, hogy ára van annak, hogy megengedtem, hogy visszatold ide a pofád, te szemétláda – morgott Dani, egyre szorosabban tartva Márk kezét.

- És ez az ára? Hogy összevered az öcsémet? Mintha az érdekelne – emelte fel a hangját Misi és kihúzta magát. A sötétzöld kabátja megfeszült az izmos felsőtestén. Ha csak ketten állnának egymással szemben mindenféle fegyver nélkül, nyilvánvaló, hogy Misi nyerne. Ezért volt akkora dolog, hogy Dani ilyen okos volt, hogy képes volt minden helyzetből megtalálni a kiutat.

De nem csak ő volt okos. Nem csak ő tanult hosszú évekig, nem csak ő leste el a taktikákat, hanem én is. Most pedig meg kell mutatnom, mit tanultam.

- Semmi értelme ennek, te is látod, hogy leszarja Márkot – fordultam Dani felé alaposan megfontolt szavakkal, és feljebb emeltem a fegyvert tartó kezemet. – Úgyhogy most azonnal engedd el, különben lövök – adtam még egy esélyt az erőszaknak, mielőtt komolyabb vizekre evezne a társalgásunk.

- Lőj, tudod mi erről a véleményem – vont vállat egy őrült vigyorral Dani, de egyre inkább Márk takarásába húzódott.

- Nem... Nem éri meg. Te nem éred meg – ráztam meg a fejem Dani szemébe nézve, és lassan, határozottan leengedtem a fegyvert tartó kezemet. – Pedig tudod, hogy a legszívesebben minden csontodat egyesével törném el – morogtam összeszorított szájjal. A bennem olyan régóta lakozó düh újult erővel lángolt fel bennem csak azért, hogy Márkra nézve... Kialudjon, és megbocsájtás, majd meglepő erejű békesség vegye át a helyét. – Azt sem éred meg, hogy tovább haragudjak rád. Megbocsájtok neked, Dani, de nem felejtek – hagytam, hogy az érzelmeim tisztára mossanak. Mintha újra kaptam volna levegőt egy hetekig tartó betegség után, amin csak javított, hogy mennyire döbbenten bámult mindenki.

- Baromság – horkant fel Kari, és fázósan összehúzta magán a kabátját. – Ne add elő nekem ezt a bullshitet, tudom, hogy vissza akarsz jönni. Az egész életed a csapatunk volt – igyekezett semmilyen érzelmet sem kimutatni, de képtelen volt elrejteni a hangjában bujkáló reményt és megtörtséget. Mintha bármi joga lett volna arra, hogy azt állítsa, hiányzok neki.

- Undorítóak vagytok. Csak örülök, hogy végre megszabadultam tőletek. Ezt jobb, ha már most felfogod és nem csesztet többet senki közületek. Legközelebb a rendőrséggel együtt jövök, úgy pofázzatok bármit is – húztam ki a hátam, egy utolsót legyintve az éles fegyveremmel. – Vagy ha gondolod, demonstárciót is tarthatok ebből a hajnali találkozódon. Petőfi híd, Budai hídfő, hajnal negyed három – vontam meg hanyagul a vállam, felhasználva minden apró információrészletet, amit a legutóbb Ivántól össze tudtam gyűjteni.

Mára már teljesen biztos voltam benne, hogy nem csak üres fecsegés volt, amit mesélt nekem és nem az izgalomtól felejtkezett meg magáról. Bár akkor még meglepve hallgattam a részletekbe merülő sztorit, nem feltételezve semmit, az utóbbi hetek álmatlanul töltött éjszakái alatt összeraktam a képet. Iván okkal mesélt el minden apró részletet a tervről, ebben pedig még biztosabb lettem, mikor Dani mögött állva alig bírta elfojtani az elégedett vigyorát.

- Mi... Kitől... Honnan? – dadogott döbbenten, hófehérre sápadva Dani. A többiek szinte rettegve figyeltek, miközben a fegyveremet lazán lengetve egyre közelebb lépdeltem Danihoz.

- Örülnék, ha végre annak látnál, aki valójában vagyok. Sokat tudok, Dani, veszélyesen sokat. Csak azért áll még ez az egész kóceráj, mert úgy döntöttem, hogy nem köpök a zsaruknak. Nem tudsz mivel zsarolni, nincs olyan dolog, amit el tudnál venni tőlem – mondtam keményen a szemébe bámulva. – Most pedig engedd el szépen – biccentettem Márk karja felé, amit olyan erővel szorongatott, hogy Márk szemei könnyektől csillogtak. Dani egyre dühösebben méregetett, próbált fogást találni rajtam, majd hangosan felkiáltva elengedte és ellökte magától Márkot, aki a hirtelen lökéstől elterült a földön.

- Megfizetsz még ezért – motyogott Dani a dühtől és szégyentől elvörösödve.

- Ha ezen múlik, hogy a lány hallgat-e, jobban jársz, ha tartod a pofád, különben repülsz a csapatból, Danika – kapta el Iván a srác vállát és maga felé fordította őt. – Téged meg meg ne lássalak még egyszer a környéken, ha nem akarsz megválni pár végtagodtól – emelte meg a hangját, miközben a néma csendben hátráló Misivel nézett farkasszemet. – Szórakozhattok, ahogy akartok, de ne felejtsétek el, hogy ki itt az igazi főnök. Bármikor, bárkivel helyettesíthető marionettbábuk vagytok mindannyian, de leginkább te. Ha megtudom, hogy visszaélsz a „hatalmaddal", annak nagyon csúnya vége lesz – nézett végig az egész bandán, majd Danin állapodott meg a tekintete. – Hajnalban találkozunk, addig kapjátok össze magatokat. Eszetlen banda – morgott folyamatosan, majd összeszedte a cuccait és elindult a bejárat felé.

A pillanatnyi sokkból feléledve azonnal felrántottam Márkot a földről és Ivánt követve, a lábaimat szedve hagytam magam mögött a halkan sustorgó bandát. Már nem éreztem úgy, hogy nincsen semmi célom nélkülük, mint amikor legutóbb hagytam őket itt. Nyilván nem egy tökéletes, álomba illő befejezés volt az enyém, de legalább kaptam egy újabb betekintést abba, mi az, amiből nem kérek semmi többet. Ezt a bandát már abszolút nem mondhattam a magaménak, és képtelen voltam szomorkodni valami olyan miatt, ami ennyire összetört engem hónapokkal korábban.

Annyira el voltam foglalva a sokkos állapotban lévő, több sebből vérző Márk támogatásával, hogy észre sem vettem, hogy Iván pár méterrel előttünk állt egy ház falának dőlve. Majdnem elsétáltam mellette, de Márk megtorpant, és végigmérte a fiút.

- Én inkább vele mennék tovább – biccentett rekedtes hangon a srác felé Márk, és egy erőteljes mozdulattal kirántotta a kezét az enyémből. – Áll még, hogy hazaviszel? – nézett Iván szemébe, akivel valószínűleg egy korábbi beszélgetésüket folytathatták.

- Ja, haver – bólintott Iván.

- Mi folyik itt, fiúk? Mi volt ez az egész? Mi lesz Misivel? Hogy kerültél oda, Márk? – fagytam le a rengeteg hiányzó információ miatt. Annyi megválaszolatlan kérdésem volt...

- Nem hiszem, hogy most ez hiányzik neki – nézett rám az egykori „főnököm", miközben finoman megveregette Márk vállát. – Majd elmagyarázom, holnap délután találkozzunk nálam. A srác épségben hazaér majd, miatta ne izgulj. Misit is lerendezzük – próbált megnyugtatni, de nem járt sikerrel. Ezerrel pörögtek a gondolataim, az adrenalin lassanként elhagyta a testem, fázósan húztam össze magam.

- A hazautat megoldod, ugye? – kérdezte Márk a fejem fölött elbámulva, kemény, hideg hangon. Annyira megdöbbentett a váltás Márk általános stílusa és a mostani hangneme között, hogy csak bólintani tudtam. Megszeppenten bámultam, ahogy a két fiú elsétál tőlem, és szavak nélkül bámultam utánuk.