darabokban - in pieces

46. rész

Ahogy az általam írt sorokat hallgattam, teljesen megdöbbentem. Sokkal inkább szomorúnak tűnt minden sor, mint dühösnek, ami eredetileg a célom volt. Nem mondom, hogy egy remekmű amit írtam, talán inkább Máté versének egy gagyi másolata lehetett az enyém, de azért örülök, hogy képes voltam egy rímelő verset összehozni.

Arra azonban nem gondoltam alkotás közben, hogy mit is írok le. Nagyon fura érzés volt szembesülni azzal a gondolattal, ami bennem kavargott egész végig.

- Ú, pontosan – biccentett Máté az utolsó szavakat hallgatva, és szinte azonnal ki is mondta a nevemet, pedig nem sejtettem, hogy ki fogja találni. Esetleg Márk volt az, aki tudhatott annyit rólam, hogy összerakja a képet, legalábbis én eddig így gondoltam.

- Rebeka, igen – biccentett Éva néni és pár percig még csendben olvasgatta a sorokat, mielőtt nekiállt volna magyarázatot keresni. Szerintem megakasztotta a gondolatait, hogy konkrétan leírtam mindent, amit gondoltam, semmi motívumot meg hasonló hülyeséget nem használtam. – Még egy megközelítés, a változékony hold szavakkal, amit nagyon ritkán szoktam látni a diákok verseiben, valahogy kevesebb embert ragad meg. Talán mert mint „mellékszereplő" bukkan csak fel a versben – magyarázta egyre jobban belendülve. – Egy bizonyos körforgás jellemzi a holdat, ő a hullócsillaggal ellentétben újra meg újra ugyanazt az utat járja be, folyamatosan ismétlődő mintázatokkal. Ez ugyanúgy igaz az emberi életre, mint az, hogy néha a saját, egyenes utunkon haladunk – mélyedt el a témában, miközben a verset olvasgatta.

- Ja, ez is olyan mint a reinkranáció, nem? Hogy megszületünk, meghalunk, aztán ez így megy tovább – tette hozzá Angi.

- Egy magasabb szinten igen, pontosan olyan. A körforgások lényege a folyamatosság, hogy minden ismétlődik bizonyos időközönként, pont mint a reinkarnációban. Ahogy a lélek egy új testbe vagy formába vándorol halál után majd új életet kezd, úgy az ember is hasonló köröket ró az életében. Például minden alkalommal mikor új iskolát kezd, mikor új munkahelyre kerül és társai. Emellett az életünkben is visszatérő motívumok uralkodnak, de most sajnos nincs időnk ezt jobban átbeszélni, haladjunk a versekkel és később visszatérünk majd rá – legyintett a tanárnő, és kiválasztotta az utolsó előtti lapot. – Óda az üstököshöz – olvasta kissé kérdő hangsúllyal a címet, de gyorsan bele is kezdett a versbe.

„Az égbolt fenséges királynője,

csillagvilágok uralkodó vezére,

földön túli minden élet reménye,

mondd, hogy lehetsz mindig fényes?

Ragyogó jelenés, csupa csillag,

szigorú útján csak előre halad.

Eközben társtalan és boldogtalan,

mindennel állandóan versenyt rohan.

Sokszor nem tud, azért mert nem akar,

vissza soha nem tér, hol már elhaladt.

Fél, hogy így bennragadna a múltban,

s az lenne, ami: egy szomorú csillag."

- Ez igen – bólogatott Eme elismerően, és kíváncsian nézett Márkra. Tehát akkor az övé és Petráé lesz az utolsó, ezt pedig Márk írta.

Kirázott a hideg, miközben hallgattam a sorokat, a szívem gyorsabban kezdett verni minden egyes sorral. Az utolsó szavak hosszú percekig visszhangzottak a fejemben, kizárva onnan minden mást a tanárnő magyarázatával együtt. Azt hiszem, nincs szükségem magyarázatra egy olyan vershez, ami nekem írtak, és amitől őszintébben senki nem mondta még el, hogy mit gondol rólam.