oneshot | taekook ff

67. - pánikroham

30/28
Kellemes olvasást!❤️

taehyung pov

- Indulhatunk már, Kook? - kérdezem türelmetlenül. Már így is késésben vagyunk a vacsoráról, azonban kedves páromnak most jutott eszébe, hogy nincs kivasalva a kedvenc ingje, és mivel muszáj azt viselnie ma este, kénytelen megvárni, amíg a bejárónő elkészíti számára.

- Ne engem siettess! Nem én tehetek arról, hogy nem volt elkészítve - forgatja meg szemeit, durcásan oldalra pillantva. Néhány perc elteltével megjelenik a hölgy, aki sűrű bocsánatkérések közepette Jungkook kezébe adja a ruhadarabot. Párom elsietve a szobánkba kapja magára, majd hozzám sétál.

- Nem hiszem el, hogy még most se tudod megkötni magadon - kuncogok fel, miközben megkötöm nyakkendőjét. Érdekes módon más helyzetekben meg tudja oldani segítség nélkül is...

- Jobban élvezem, ha te csinálod - rántja meg vállait, majd mikor elkészülök vele, ajkaimra nyom egy puszit. A kanapé támlájáról felkapja zakóját és vállára öntve néz végig magán a tükörben. - Mehetünk.

- Na végre - sóhajtok fel, s én is magamra veszem zakómat és végül kabátomat is. Telefonomat, fontosabb irataimat a szövetkabátom zsebébe süllyesztem, majd Jungkook kezét megfogva hagyjuk el lakásunkat. A folyosó végén helyezkedő lifthez sétálunk, s mikor megérkezik beszállva nyomjuk meg a -1-et jelző gombot, hiszen az alagsorba kell mennünk.

- Még mindig gyűlölöm a lifteket - motyogja párom, minek hatására ujjaimmal végsimítom kézfejét.

Tudom, hogy mennyire gyűlöli a lifteket, több okból kifolyólag is. Gyűlöli a bezártságot, a kicsi és szűk helyeket, illetve a magassággal is hadilábon áll. Ezért sem értem igazából, hogy költöztünk mi a város egyik legmagasabb épületének legfelső szintjére. Igaz, hogy a mai társadalmat leginkább az jellemzi, hogy minél magasabb szinten van a lakásod, annál több pénzed van. Ez viszont engem sosem befolyásolt, én annak is örültem volna ugyanúgy, ha egy villát, esetleg nagyobb házat, úgynevezett palotát építünk kettőnk számára. Ugyanakkor erre csak a külvárosban lehetett volna lehetőség, s a vállalat vezetése miatt muszáj a belvárosban élnünk.

- Már mindjárt lent vagyunk, ne aggódj - mosolyodok el biztatóan, mikor jelzi a lift, hogy a hármas szinten járunk, azonban ekkor hirtelen nagyot ránt a felvonó, s egyensúlyunkat is elveszítjük mind a ketten. - Jézusom, jól vagy?

- Aha, megvagyok - szisszen fel, ahogy fejét fogva dönti hátát a falnak. - Te rendben vagy? Megütötted magad?

- Én jól vagyok, ne aggódj - mosolyodok el, hogy legalább emiatt ne aggodalmaskodjon. - Jungkook...

- Igen? - néz fel rám hatalmas szemeivel.

- Szerintem egy ideig most itt maradtunk - sóhajtok fel kissé ijedten, azonban muszáj tartanom magam, hiszen ha én pánikba esek, akkor biztosan ő se fogja tudni tartani magát.

- Szórakozol velem, Taehyung - áll fel hitetlenül, a lift kijelzőjére pillantva, ahol villog egy piros felkiáltójel. - Nem, nem, nem, nem, ne-

- Hékás! Nem lesz semmi baj, kijutunk inne-

- Nem, Taehyung! Beragadtunk ide, és senki nem fogja észrevenni és itt maradunk örökre, illetve amíg meg nem halunk - hadarja el gyorsan, miközben újra hátrálni kezdett, s végül a falhoz elérve csúszik le amellett, reménytelenül kétségbeesve.

- Édesem, mély levegő, oké? - guggolok le mellé, arcát kezeim közé fogva. Lassan kezdek el lélegezni, közben mutatva neki, hogy kövessen engem, azonban minél jobban próbálom nyugtatni, annál rosszabb lesz a helyzet. A telefonomat előkaparva zsebemből tárcsázom a kijelzőn feltüntetett telefonszámot, akiknek elhadarom gyorsan, hogy beragadtunk a liftbe és azonnal jöjjenek és segítsenek. Persze, amíg nem említettem a nevemet, addig nem nagyon siettek, ilyenkor viszont imádom, hogy van hírnevünk az országban. - Hamarosan itt lesz a mentőcsapat és kivisznek minket innen, szívem, rendben? - simogatom arcát, közben már igazából könnyeit törölgetve, mire bólint párat. Attól függetlenül, hogy bizonyos helyzetekben ő a domináns a kapcsolatunkban, ilyenkor sebezhető és százszázalékosan csakis, kizárólag rám támaszkodhat és rajtam a felelősség.

- Mi lesz, ha nem jutunk ki? - kérdezi félve, könnyes szemeivel pillantva rám, közben hevesen kapkodva a levegőt. Egyre jobban izzad, látszik, hogy levegőt se kap rendesen, így nyakkendőjét meglazítom, s ingjének felső gombjait is kioldom, minek hatására vesz egy mély levegőt, azonban ez sem segít már.

- Ki fogunk jutni, Kook - mondom kevésbé sem magabiztosan, hiszen lassan fél óra telik el, mióta hívtam a mentőket és egyelőre semmi.

- De, ha mégse...

- Ne gondolj ilyenekre, jó? - mondom, reménykedve abban, hogy hamarosan tényleg kijutunk már. Közelebb hajolva Jungkookhoz csókolom meg óvatosan, mire érzem, hogy fokozatosan rendeződik légzése, s talán könnyeinek hullása is abbamaradt. Elválva tőle mosolyodok el halványan, mire felsóhajt. Egy hirtelen pillanatban ismét megrándul a szerkezet, minek hatására erősen kapaszkodik meg karjaimban, azonban mikor végre megérzem, hogy elindultunk, muszáj felkuncognom megkönnyebbülésemben. - Látod, elindult.

- Végre - hunyja le szemeit, majd mikor megérkezünk az alagsorba, segítek neki felállni és arcát is megtörlöm, mielőtt kinyitom az ajtót.

- Jézusom... - szörnyedek el, mikor a felvonóból kilépve azonnal kamerák sokasága kezd el kattogni. Mégis hogyan került ki a nyilvánosságra ilyen gyorsan, hogy pont mi beszorultunk a liftbe és már az összes paparazzo idekerült? Jungkook helyzetén ez egyáltalán nem segít, így hát ujjainkat szorosan összekulcsolva, a lehető legközelebb húzva magamhoz hagyom, hogy fejét nyakamhoz bújtassa. A testőreink végre elérnek hozzánk, s az ő segítségükkel könnyebb átjutni a tömegen az autóhoz. - Busanba legyen szíves, és szóljon az asszisztensemnek, hogy máris foglaljon egy szobát a legjobb szállodában, lehetőleg minimum egy hétre és néhány ruhadarabunkat is hozzák utánunk minél hamarabb - utasítom a sofőrt, aki ezután felhúzza az elsötétített kis ablakot, ami leválasztja őt tőlünk. Jungkook csak ekkor merészkedik felemelni fejét, s könnyáztatta arcát látva összetörik a szívem. - Nincsen semmi baj, mostmár kint vagyunk.

- Köszönöm, Taehyung. Iszonyatosan köszönöm - súgja halkan kettőnk közé. - Nem tudom, mi lett volna velem nélküled.

- Nem kell ilyeneken gondolkozni, mert nem voltál és soha nem is leszel nélkülem. Szeretlek - nyugtatom meg, majd homlokára nyomva egy csókot engedem, hogy fejét visszahajtsa vállamra.