oneshot | taekook ff

12. - Újra vele

Mint ahogy minden tinédzser életében, az enyémben is vannak nehézségek. De ez nem merül ki annyiban -sajnos-, hogy a szüleim nem engednek különböző szórakozóhelyekre vagy éppenséggel nem telik dohányra.

Hat éves lehettem, amikor autóbalesetet szenvedtünk a családommal. Konkrétabban édesanyámmal, apukámmal és a legjobb barátom is az autóban volt. A szüleim rögtön átlépték a halál kapuját, engem és a barátomat kórházba szállítottak. Gyerekkori társam megúszta könnyebb sérülésekkel, én viszont amnéziában kellett, hogy szenvedjek. Egy hat évesnek ez nem lehet nagy gond, de nekem az volt. Nem emlékeztem a szüleimre. Apukám felőli nagyszüleimhez kerültem, s talán a tizedik életévemet töltöttem be, amikor hirtelen minden eszembe jutott. Ehhez kellett egy nagy esés, a kedvenc gyümölcsöm fájáról, de megérte. Sírtam. Napokat, heteket s hónapokat zokogtam át, mert a baleset az én hibám volt.
          
Tél volt, az autóban a rádió szólt, amikor én megtaláltam egy CD-t az ülés alatt és megkértem anyukámat, hogy helyezze be a lemezlejátszóba. Előre adtam neki, de amikor ez megtörtént a lemez kiesett a kezemből így apum combján végezte. Felnevettünk ügyetlenségemen, de amikor lehajtotta fejét, hogy felvegye a tárgyat, hirtelen a semmiből csapódott nekünk egy másik autó és ő nem tudott időben reagálni...

a CD miatt. Miattam.

Nagymamám sokat támogatott és mindent megtett azért, hogy jobban legyek. Egy évbe telt, mire elfogadtam, hogy nem csak a szüleim, de a legjobb barátom is eltűnt.
Ő elméletileg nem halt meg, de nem találkoztam azóta vele. Vagyis én nem emlékszek.
Magántanuló lettem, egész általános iskolában. Nem lettek rossz eredményeim. A félévente történő vizsgáim nagy része jeles lett, emiatt pedig papa volt a legboldogabb.

Viszont kértek tőlem egy hatalmas szívességet.
Jelentkezzek egy gimnáziumba.
Megtettem. Nem akartam több fájdalmat okozni nekik, akkor sem, ha ezzel saját magam alatt vágtam a fát. Mert így volt.

Az első éven nem nyitottam senki felé, nem is akartam. Viszont sok embert érdekelt, hogy én miért vagyok "fura".

Miért számít az furának, ha valaki nem rúg be minden hétvégén, nem nyúlkál minden nap más lány bugyijában és, ha jeles tanuló?

A második évem már érdekesebb volt egy kicsit. Jött egy új fiú az osztályba, névszerint Jung Hoseok. Hoseok, másnéven Hope, mindenkit jobb kedvre tudott deríteni és ez alól én sem volt kivétel. Neki nem lehet ellenállni. Amikor először csalt mosolyt az arcomra, ő is sokkal boldogabb lett. Az elmúlt hónapokban egyszer sem mosolyodtam el az iskola területén, s ezt mindenki jól tudta. Hoseok is.
Neki viszont sikerült ezt megtörnie, és emiatt én boldoggá tehettem őt. Mindenki meglepődött rajtam, még én magam is.
Azóta mi ketten olyanok vagyunk, mint a testvérek. Vasvillával sem lehetne tőlem elkergetni az én egyetlen reményemet. Igazából már nem is akarom, hogy magamra hagyjon, mivel akkor újra visszaesnék a szürke, zord hétköznapjaimba.
Nem akarom azt.

Immár tizenegyedikesekként léptük át az iskolája kapuját, de az osztályfőnökünk rögtön letámadt minket, hogy egy új diák jön, aki eddig külföldön élt, ezért most eggyel alattunk lesz, de amúgy egy idősek vagyunk, és szeretné, hogy én vezessen körbe. Próbáltam erősködni, hogy ne nekem kelljen, de elvileg ez az új diák ragaszkodott hozzám. Beletörődve sorsomba sétálok tovább barátom társaságában az osztálytermünk felé, amikor pedig beérünk leülünk a helyünkre.
Az első három óra őrjítően lassan telik el, a negyedik pedig az osztályfőnöki, ami alól én most mentes vagyok. Ahogy becsengetnek azonnal elindulok az igazgatói iroda felé, hogy aztán oda bekopogva találkozzak az új diákkal.