oneshot | taekook ff

18. - Véletlen találkozás...

3/2✅

Pontosan egy hónap telt el, mióta találkoztam Jungkookkal.
Illetve, megmentettem.
Másnap reggel, amikor összegabalyodva ébredtünk fel, s őt a karjaimban tartottam, valamiért eszméletlen boldog voltam, viszont miután ott hagyott egy köszönöm után, már nem örültem annyira. Valamiért nagyon zavarban volt, szégyellte magát és sajnálkozott. Később megköszönte, amit tettem érte, majd kilépett a kollégiumi szobám ajtaján, s azóta nem hallottam róla.

-Kim Taehyungot várjuk a portán.- szólal meg hirtelen a rádió, mire összehúzom szemöldököm. Ki kereshet ilyenkor?
Nem foglalkozva túl sokat magammal kapok fel egy pólót a fekete melegítőnadrágom mellé, majd lábfejemet a papucsomba bújtatom és elindulok a földszintre.

-Itt vagyok, Mr. Park.- fogok kezet a portással, aki mosolyogva viszonozza, majd a fülembe suttog.

-Nem tudom ki ő, de jól néz ki és nagyon aranyos. Sok sikert, Taehyung!- lép el tőlem, majd bemegy a kis szobájába, mire már értetlenül tekintek fel és pillantom meg Jungkookot az ajtó mellett álldogálva, az én pulcsimban.

-Szia- szólal meg, és én a sokkból feléledve lépek közelebb hozzá.

-Mit szeretnél?- kérdezem majdnem suttogva már.

-Visszahoztam a pulóvered, csak nagyon fáztam és felvettem.- mondja szégyenlősen, majd már épp nyúl a pulcsi aljához, hogy levehesse, de megállítom azzal, hogy megfogom kezeit és elhúzom onnan.

-Tartsd meg, nagyon édes vagy benne.- mondom mosolyogva.

-De...ez a tiéd, én nem aka—

-Nyugalom már.- kuncogok fel. -Ne aggódj ennyit, Jungkook-ah. Neked adom, a tiéd most már.- cirógatom meg az arcát, s ő, mint egy édes kiscica simul bele érintésembe.

-Köszönöm.- suttog, majd hirtelen a semmiből ugrik nyakamba. -Mindent annyira köszönök... pedig szinte semmit nem tettél, mégis miattad vagyok itt és... köszönöm, Taehyung. - mondja, minek hatására én teljes letargiába kerülök, annyira jól esnek szavai. Derekát átkarolom, hogy szorosabban húzzam magamhoz vékony, mégis izmos testét.

-Ne köszönd meg mégegyszer, mert már sokszor elmondtad és én mindig mondtam, hogy ez volt a legkevesebb.- engedem el magamtól. -Hogy vagy?

-Taehyung.. öhm.. - kezd makogni össze-vissza, amit irtó aranyosnak találok. -Huh, nos, elmegyünk valahova? És beszélgetünk ott...

-Rendben, átöltözök és mehetünk is.- mondom hihetetlen boldogan, majd egy homlokára adott puszi után felszaladok a szobámba, hogy egy farmert és egy bő inget magamra rángassak, egy bőrkabát kíséretében. Miután a Puma cipőmet is sikeresen magamra vettem, írok egy levelet Hoseoknak a fejleményekről, végül pedig az ajtót bezárva indulok vissza Jungkookhoz.
Ahogy leérek észreveszem, hogy a portással beszélget, aki jókedvűen vihorászik immár Jungkookal, én pedig elmosolyodok látva az enyhe kis pírt az arcán.
-Itt vagyok- szólalok meg, amikor odaérek már melléjük, majd kíváncsi tekintettel fürkészem őket, hogy mégis min nevettek ilyen jóízűen.

-Rólad beszéltünk, te nagy gyerek.- csap a homlokára a kedvenc portás bácsim, mire én durcásan felhorkantok, majd mikor rámnéz, kiöltöm a nyelvem. -Jaj, gyere már ide...- mondja hirtelen, majd hajamba borzol én pedig csak szemforgatva lépek hátrébb és nézek Jungkookra.

-Mehetünk?- kérdezem meg, mire hirtelen ő is felém tekint, majd bólint egyet. -Na, majd jövök. Ha keresne a nevelő az osztálytársamnál vagyok tanulni, köszönöm szépen.- hadarom el gyorsan, majd Jungkookot megfogva húzom ki az épületből, mielőtt még követelné tőlem a kimenő papíromat, amit már első héten elhagytam amúgy. Hoppá...

-Park jó lesz?- fordul felém, mire én egyetértően bólintok, s aztán csendben, egymás mellett haladva indulunk el a legközelebbi park felé, ami alig három perc.
Ahogy beérünk azonnal keresni kezdem szememmel a legeldugottabb padot, és mikor megtalálom büszkén s boldogan ragadom meg társam csuklóját és kezdem húzni arra. Mikor odaérkezünk, helyet foglalunk, s én azonnal felé fordulva rántom lábaimat törökülésbe, úgy pillantva rá. Zavartan pillantgat körbe, mint aki még soha nem járt itt, amit nagyon aranyosnak találok, pláne, hogy még mindig az én pulcsimat viseli, ami extra arányosságot dob az egészhez.

-Taehyung- hallom meg hangját, mire ránézek és kérdőn figyelem. -Mesélsz magadról?

-Persze..- mondom, majd elkezdem pörgetni a gondolatokat a fejemben, de rájövök, hogy ez a beszélgetés nem lesz könnyű, így inkább előveszem zsebemből a cigis dobozomat és egy szálat kivéve gyújtok rá, majd szépen lassan elmesélek neki mindent. Az identitásomtól kezdve, apám halálán és anyám viselkedésén keresztül egészen addig a buliig, amikor megmentettem őt. Húsz percbe telt, mire mindent összeszedtem, s ő egyszer sem állított meg. Figyelmesen hallgatott és, ami a legjobban esett az az, hogy valóban láttam szemeiben az érdeklődést.

-Sajnálom, hogy ilyen gyerekkorod volt... és köszönöm, hogy elmondtad ezeket. Jól esik, hogy bízol bennem.- mosolyodik el őszintén, mire én is ezt teszem.

-Ugyan, már elmúlt. Ne sajnáld.- kuncogok fel. -Mesélj te is.

-Huh...- sóhajt nagyot, egy kínos mosoly kíséretében. -Az egész életem konkrétan egy hazugság volt, vagy nem is tudom... aznap este, mikor találkoztunk, úgymond coming out-oltam a szüleimnek, mire az állítólagos apám nagyon kiakadt és rögtön rávágta; "ha ezt a valódi apád megtudná, ő is kitagadna". Szóval, az apámnak hitt ember nem volt az apám és én ezt nem tudtam. Amikor rájött és anyám is felfogta, hogy mit árultak el nekem, azonnal bocsánatot kértek, de engem nem érdekelt és eljöttem. Sétáltam és valahogy ott kötöttem ki, aztán tudod... egyébként másnap mikor elmentem és haza kerültem valahogy, mint kiderült már rendőrök kerestek, na lényeg... újra bocsánatot kértek és az ap—nevelőapám is elmondta, hogy hirtelen felindulásból mondta azokat, amit. Anyára az elején nagyon haragudtam, de utána rendbe hoztunk mindent egy jó kettő hét alatt...- mondja, a végére pedig elmosolyodik boldogan. Látszik mennyire szereti a szüleit, és ezt nagyon tisztelem benne.

-Örülök, hogy minden rendben van a szüleid és közted. Biztos nagyon rendesek amúgy.

-Erről is akartam beszélni...- mondja halkabban már, szégyenlősen, mire én értetlenül nézek rá. -Azt akarják, hogy nálunk vacsorázz, mivel elmondtam nekik a történteket és meg szeretnék köszönni, plusz meg is akarnak ismerni.

-Ez... váratlanul ért. De; te most csak azért jöttél, hogy elhívj?- romlik el kedvem egy pillantás alatt.

-Igen, vagyis nem. Már rég akartam veled találkozni, a pulcsi kifogás volt.- nevet fel kínosan, nekem pedig kedvem támad megölelgetni. -Nem mertem jönni, ne haragudj. Anyáék napok óta piszkálnak, hogy szóljak neked és gyere már hozzánk...

-A héten vizsgám lesz, szóval nem érek rá. De szombaton vagy esetleg jövőhéten?

-Tényleg eljössz?- csillanak fel szemei.

-Persze. Nem utasítóm vissza ezt.- simítok arcára, mire megborzong és arca is lángba borul. Olyan édes...

-Szombat jó lesz.- mosolyodik el, majd kezemet elveszi arcáról, de nem engedi el, hanem összefonja ujjainkat. -Elmegyünk fagyizni?

-Mehetünk.- állok fel a padról, s pár perccel később már elindulunk a fagyishoz ujjainkat még mindig ugyanúgy, összekulcsolva, tartva.

To be continued...

—————
Itt lenne ez is❤️ még a befejezés kell, utána pedig hozom a kért oneshotot!😚
Remélem tetszik ez nektek! 😛❤️

Amúgy, ha valaki szeretne, a lehetőség fent áll bármikor(!) és nyugodtan kérhettek oneshotot, mert néha nagyon nincs ötletem!😔😇

Puszi a pocitokra! 💚💚