𝐝𝐞𝐚𝐝𝐥𝐲 𝐥𝐨𝐯𝐞 | ÍRÁS ALATT

FUSS

Ahogy beértem az erdő sűrűjébe, a végtelen, nyugodt, félelmetes környezet furcsán hatott rám. Nem akartam visszafordulni, sem elrohanni. Mintha csak jobban hívott volna. Vagy annyi, hogy menekülni próbáltam a farmról, hogy minél messzebb jussak a történtektől. De minél messzebb voltam a háztól, annál közelebb kerültem Darylhez. Reméltem, hogy így van.
Bár nem jó döntés volt, hogy a késő délutáni órákban kezdtem el Indiana Jonest játszani, hogy felfedezzem az erdő rejtelmeit miközben életem szerelmét keresem. Ahogy sötétedett, egyre hangosabbnak tűnt minden lépésem. Az ahogy a levegőt veszem, még a pislogásom is akkora zajt csapott, hogy biztos elhallatszódott teljesen Alaszkáig.
Egy idő után már mozogni sem mertem, mert a lábam alatti avar az összes rám leselkedő élő és halott húsevőnek elárulta hollétem.

Ahányszor az erdőben jártam Daryllel, mindig tudott valami újat mondani.
Imádom hallgatni őket, hisz semmit nem tudok a természetről. Sohasem figyeltem biosz órán, mert nem tartottam fontosnak, hogy megtanuljam hány hónapig vemhes egy kenguru. De tőle olyan dolgokat tudok meg, amik a mai világban életmentők lehetnek. Mint például, hogyha az ember eltéved az erdőben és minden út szinte ugyan úgy néz ki, akkor csak meg kell figyelni a fákon lévő mohákat. Ha egy fán moha van, akkor az az irány észak. A moha nem szereti a fényt. A fát pedig északról sohasem fogja sütni a nap.
A legjobban mégis azt szeretem ahogy mesél, ahogy próbál tanítani valami hasznosat. Annyira beleéli magát, hogy teljesen megfeledkezik a körülötte lévő dolgokról, mintha abban a szent pillanatban csak az számítana, hogy tudassa veled a tényeket. És utána bármit megér az a mosoly az arcán, mikor rájön, hogy ezt te még nem tudtad és valami újat taníthatott.

Kár, hogy fára mászni nem tanított meg újra, pedig rám fért volna egy kis emlékeztető. Legutoljára max 10 éves lehettem, amikor fára másztam. De most, hogy az este leszállt, muszáj valahol biztonságos helyre helyezzem magam, ami egy erdőben csak a fa tetején lehetséges.

Hirtelen egy ág reccsenésére lettem figyelmes. Valami vagy valaki járkált az erdőben, mellettem. Lassan elővettem a késem és fülelni kezdtem. Még messze járhatott, mert lépeseit halkan hallottam. Nem volt egy ritmusos emberi járás, inkább egy sánta félkarú élőhalott botorkálására hasonlított.
A fegyvert a fogam közé vettem és lassan megfordultam a mögöttem lévő fa irányába. Magas volt, és az ágai közt tökéletes menedék csücsült. Hasonlított arra a fára, amire édesapám kiskoromban egy faházikót épített.
Az első próbálkozásom siralmasra sikeredett. Ezért jobb ötletnek tartottam a nekifutást, hisz úgy magasabbra tudnék ugrani. Mielőtt elindultam volna a fa mellől, újra hallgatózni volt szükség, mert nem tudtam merre lehet az adott veszélyforrás. Még mindig tompán adta vissza a lépéseinek hangját az avar, így pár lépést elléptem a fától. A hatalmas táskámat a hátamra raktam és meghúztam, hogy le ne essen miközben ugrálok.
Vettem egy mély levegőt, hogy felkészítsem magam az esetleges kudarcra, mert a sötét és a szerencsétlenségem nem jó kombó. Neki szaladtam, és a jobb lábammal elrugaszkodtam a fától, így elérve egyik ágát. Remek! Mostmár csak fel kéne húzni magunkat. Sosem voltam ez a testépítő jellem, hogy elbírjam a saját testsúlyom, plusz egy 20 kilós megpakolt táskát.

Lassan hintázni kezdtem a lábam segítségével, hogy a nagyobb lendülettel hátha jobban sikerül feljutnom végre a fára.
A fa száraz és érdes volt, amitől a kezeim égni kezdtek, de nem engedhettem el, mert akkor háttal akkorát csapódok a földbe, hogy ottmaradok.
Pár lengedezés után akkora lendületet gyertem, hogy az egyik lábammal már meg tudtam támaszkodni.
-Ezaz!?- kiáltottam fel.
A válasz egy közeli ismerős hörgése volt.
-Bassza meg!- már nem tartva fontosnak a csendben maradást kezdtem el felhúzni testem többi részét a menedéket nyújtó fára.
Kezeimmel már majdnem sikerült is, amikor a táskámat megfogva a kóborló lefelé húzni próbált. Nem volt erős, de addigra úgy elfáradtam, hogy azt éreztem, mintha 300-an próbálnának földre juttatni.
Jobb kezemmel átöleltem azt az ágat ami eddig hősiesen megtartott, majd a számban lévő késsel hadonászni kezdtem magam alatt. Megvágtam a kezét, nyakát, de a fejét nem tudtam eltalálni. Kis idő után, lassan kezet cseréltem és újra neki álltam vergődni a késsel. A harmadik suhintással beleállítottam koponyájába Hershel sárga nyelű konyhakését.