𝐝𝐞𝐚𝐝𝐥𝐲 𝐥𝐨𝐯𝐞 | ÍRÁS ALATT

NE!

A szívem majd kiugrott a helyéről. Most direkt húzza az időt? Miért áll ott mint egy mamlasz?
-Merle!- próbáltam suttogva kiabálni.
-Jól van, bassza meg!- tette ő is ugyan azt-De én nem voltam itt.
Egy kulcsot nyújtott felém, amit gondolkodás nélkül kikaptam a marka közül.
-Mi ez?
-Kulcs.
-Merle!
-Vidd ki az öcsémet.- suttogta, mintha szégyelt volna segítséget kérni.
Bólintottam majd Michonnera néztem. A kezét már a kilincsen tartotta. Kész volt. Én is az voltam.

Merle a raktárban maradt, hogy ne vegyenek vele észre véletlenül sem. A folyosók eleinte üresek voltak, majd ahogy lentebb értünk egyre jobban kellett vigyázni a mozgásunkra.
Már a harmadik személy jött velünk szembe, akit nem öltünk meg. Próbáltunk csendben maradni, és annak ez volt a legjobb módszere.
A falhoz tapadtunk, a félhomályban alig látszódtunk. Michonne rám pillantott. A szeméből láttam, hogy most muszáj lesz leszedni ezt az egyet. Nem tudunk elbújni. Szét néztem, mellette volt egy ajtó. Tudtam, hogy lesznek bent. Visszanéztem rá, majd bólintottam az ajtó felé.
-Mehet?-tátogtam.
-Mehet.
Elfordította a kilincset amikor a férfi pont mellénk ért. Én neki rohantam és ráugorva berepültünk a szobába.
-Mi a fasz!-a férfi ordított ahogy földet ért.
Michonne utánunk ugrott és becsukta az ajtót. Én már addigra próbáltam elvenni a férfi fegyverét, ahogy rajta térdepeltem. Annyira koncentráltam, hogy észre se vettem a már eleve bent lévő másikat. Michonne a katanát a nyakához szegezte, így egy hang se jött ki a torkán.
-Szállj..le... rólam!-a férfi továbbra is próbálkozott.
Akcentusa már halvány volt, de érezhető volt hogy mexikói. De ő nem az volt akire emlékeztem.
Annyira mocorgott alattam, hogy ledobott magáról. Addigra a fegyverét eldobtam a szoba másik végébe, így csak nézett rám, nem tudva mit csináljon.
-Nem kell meghalnod. -suttogtam- Csak kérdezni fogok pár dolgot.
-Francokat! Utána megölsz úgyis!
-Attól függ, hogy viselkedsz.
-Ne hősködj már, te gyerek!- az idősebbik megszólalt a sarokban.
Nyakánál még mindig mozdulatlanul állt a kard. Michonne egyszer-egyszer vissza pillantott, hogy tudja minden rendben.
A fiatal megforgatta a szemét.
-Mit akarsz?
-Fogjok.
-Nincsenek olyanok.
-Egyszer mondom el. Ha nem válaszolsz normálisan, fájni fog.
-Nem hisz..-a pisztolyom végének segítségével olyat behúztam neki, hogy rögtön folyni kezdett a vére.
-Szóltam. Akkor mégegyszer!- közelebb léptem hozzá.
-A folyosó végén balra, majd ott le a lépcsőn.
-Megy ez! Kisfiú?
-Kisfiú?-kérdezett vissza.
Újra megütöttem, de ekkor már visszacsapott. A késemet kivéve, megkarcoltam a felső karja belsejét és azt hátrahúzva nekinyomtam az asztalnak a fejét.
-Kisfiú.- fújtam ki a levegőt.
-Legutolsó szoba.- nyögött.
-Hányan vannak odalent?
-¡Tu puta madre!-kiáltott.
-Mit beszél?!- néztem fel a másikra.
Michonne hozzányomta a hideg vasat a torkához.
-Mit mondott?! Az egy szám?-kiabált rá.
-Az.. azt mondta, hogy..- a férfi remegett-Kurva anyád.
A vérem rögtön forrni kezdett, visszatért a bátyám. Gondolkodás nélkül a kezem megszorult a késen és egy gyors mozdulattal a fiú szólitójába vágtam. Michonne hátra nézett, a szeme mintha félt volna, de kezével elrántotta a katanát, ezzel elvágva a másik torkát.
-Mire volt ez jó?- állt nekem.
-Menjünk.- fordultam el tőle.
Nem akartam semmit se hallani főleg azt nem ahogy kioszt. Meg kellett tennem, nem volt kérdés. Túlságosan akaratos volt. Ha nem lett volna több kérdésem is meghal. Ezzel csak az én lelkemen könnyített.

A lépcsőig nem volt baj. Folyamatosan járkáltak, le-fel. A fordulóból néztük, figyeltük milyen logikával mozognak.
-2 percenként cserélnek. -súgtam oda Michonnenak.
Bólintott, mintha büntetne engem azzal, hogy nem válaszol.
-Váljunk szét. Kitudja mit hazudott a fickó. -motyogta vissza.
Nem akartam szétválni, de igaza volt.
-Én megyek le.- néztem vissza rá.

Egy újabb váltás után elindultunk. Még utoljára visszanéztem rá majd elindultam lefelé.
Még az őr lefelé tartott amikor hátulról leterítettem a késemmel. Segítettem lefeküdnie a földre miután elvágtam a verő erét, hogy ne csapjon nagy zajt.
A szag. Az a dohos, penészes bezárt szag. Felállt a szőr a hátamon. Tudtam hol vagyok. Lassan minden ajtót megnyitottam, hogy megnézzem van-e bent valaki. Egy árva lélek nem volt sehol.
-Hazudott..-motyogtam amikor közelíteni kezdtem az utolsó szobához.
Zárva.
A szívem megállt. Itt vannak? Élnek?
-Carl?!- ordítottam be az ajtón miközben próbáltam bedugni a kulcsot a zárba.
-Alyssa?!- hallottam a vékony mutáló hangját- Ne!
Berontottam az ajtón majd minden elsötétült.

Mindig utáltam bújócskázni a Grimes házban. Carl tudta a jó búvóhelyeket én meg szenvedhettem, amíg megkeresem.
Lori dolgozott, Rick pedig a kórházban volt. Már második hete nem tért magához. Shane szerint még van remény, hisz Rick erős fickó. De nem tudom. Még nem éltem át ilyet, nem tudhatom milyen amikor valaki kómában van. De amikor meglátogattam, nem nézett ki jól. Halottnak nézett ki. Mint akit csak kényszerítenek a gépek a légzésre.
-Carl? Jövök!- mondtam játékosan ahogy felgyalogoltam a lépcsőn.
Már hatodjára bújt el. Mert ilyen ez a játék, ő elbújik én megkeresem. Mindig. Én sosem bújhatok el.
-Ha! -nyitottam ki a nagyszekrényt amiben már párszor megtaláltam. Semmi.
-Nemár...-mormogtam.
Tovább sétáltam a folyosón. Tudtam, hogy a szülők szobájában nem lesz, mert Lori mondta, hogy mióta Rick nincs itthon, nem ment be.
-Ugyan már! Gyere elő. -levágtam magamat a földre drámaian- Ó! Jaj! Elestem!
Hallottam ahogy kacag a padlásról. Komolyan képes volt felmenni?
-Te sunyi kölyök!- álltam fel- Most elkaplak!
-Ne!-hallottam a kis talpait a plafonon keresztül ahogy elrobognak a fejem fölött.

-Alyssa! -visszhangzott az egész, ahogy Daryl a nevemet kiabálta.
-Daryl?- próbáltam megmozdulni, de nem tudtam.
Ugyan az előről, csak most nem vagyok egyedül.
-Ez mi volt?
-Éppen bent voltak, minket kihallgatni. -Carl suttogta.
A hangjában csalódás és fájdalom hallatszott. Biztos volt benne, hogy majd én kimenekítem innen, de csak én is itt ragadtam.
-Még fognak ölni minket. -motyogta tovább.
-Kölyök.. -Daryl sóhajtott- Nem ölnek meg senkit.
Tudtam, hogy hazudik. Mindig tudtam, hogy mikor hazudik. Szörnyű benne. De meg kellett nyugtatni valahogy a gyereket. Hisz nem egyszerű feldolgozni még nekünk sem, a halál gondolatát.
Akármennyire fel voltam készülve rá, nem így akartam. A szemük láttára. Azt gondoltam, hogy pánikolnék ebben az esetben, de teljesen nyugodt voltam. Feltűnően.
-Aly.. -Carl nézett rám.
-Mondd.
-Most mi lesz?
-Várunk.
Hirtelen eszembe jutott Michonne. Ha elkapták volna, már rég itt ülne velünk. A szívem elkezdett gyorsabban verni. Mégis van valamennyi remény.

Egyre hangosabb lépésekre figyeltem fel hosszú csendes percek után. Felnéztem, amitől csak megfájdult a fejem. A vér ami az ütődéstől, kezdett el szivárogni, már rég rám száradt, végig a hajamtól, a tarkómon keresztül a hátamig.
Egy gyors mozdulattal kinyílt az ajtó és ránk vicsorgott a magas rém.
-Nahát! Egymásra találtatok! -lépett be, a levakarhatatlan pofájával- Azt hittem meghaltál, Walsh..
-Életben tartottam magam, hogy megölhesselek! -mocorogtam a székben.
-Azta! De optimista valaki!
Daryl mellé sétált majd közel hajolt hozzá. Kezét a vállaira tette és szorongatni kezdte.
-Mit mondhatnék, barátom, nehéz eset a barátnőd.
Daryl megrázta a vállát, majd úgy hátra nézett rá, mint akinek a szemei villámot szornának.
-Jobb ha befogod. -dörmögte.
-Már fenyegetőzöl is? -felvetett a kormányzó- Ha nem tűnt volna fel, nem vagytok olyan helyzetben, hogy ezt tedd.
-Nem a mi hibánk, hogy beszari. -Carl megszólalt.
A tüdőm összeszorult, ahogy a férfi felegyenesedett Daryl mellől és farkas szemet kezdett el nézni a gyerekkel. A vicsor már fültől fülig ért.
Mielőtt elkezdett volna lépni felé, kicsapódott az ajtó.
-Te büdös kurva! -na ezt a mexikóit ismerem.
A kormányzó a kezét kinyújtva, semmi erőfeszítés nélkül megállította a férfit.
-Mi a bajod, Martinez?
-Jasiel halott! -ordított.
-Oh! Szóval azért hasonlított rád! -nyílt ki a szemem jobban, majd egy kis kacaj is elhagyta a számat.
-Megölöm. -suttogta a kormányzó szemébe.
-Nem. -hidegen válaszolt.
-De a testvérem!
-Azt mondtam, nem. Én fogom, senki más. -meglökte az ajtó felé.
Még egy utolsót rám pillantott, az egész teste remegett a haragtól. Megértettem a fájdalmát, de egyben nem is érdekelt.
Ahogy becsapta maga mögött az ajtót, újra végig futott a hátamon a hideg. Megint egyedül vagyunk vele.