𝐝𝐞𝐚𝐝𝐥𝐲 𝐥𝐨𝐯𝐞 | ÍRÁS ALATT

MUSTANG

A horda közepén lépkedtünk, az erdő mélyén. Közben a kóborlóknak fel sem tűnt, hogy egy adag vacsora épp mellettük halad. Michonne taktikája bevált, de az időjárás ellenére is folyt rólam a víz. A lepel alatt alig kaptam levegőt és alig fértünk el, így szinte egymást ölelve kellett haladnunk. De a legjobban az zavart, hogy lelassultunk, de oly annyira, hogy a fél órából már lett háromnegyed lett. Az idő most mindennél fontosabb számomra, hisz nem tudhatom mikor adják fel a várakozást értem, ha várakoznak egyáltalán. De tudom, ahhoz el is kell jutni odáig, azaz életben kell maradni. Így nem mertük megkockáztatni, hogy gyorsabban járjunk mint a rothadók.

-Mindjárt megfulladok..-suttogtam.
- Kérlek ne tedd..- válaszolt vissza harsányan, ugyan azon a hangszinten.
Mosolyogni kezdtem, mert abban az egy mondatban éreztem a törődő és a "teljesen leszarom" oldalát is.
Körülbelül egy órája botlottunk egymásba, de úgy érzem kész lenne megmenteni mégegyszer. Hát igen mégegyszer. Elég béna vagyok túlélésben, eddig ennyi derült ki. De addig nem lesz semmi baj, míg ő velem van. Valahol érzem, sőt biztos vagyok benne.

Az autópálya nagyon népszerű hely lehet mostanság, hisz a horda irányt nem változtatva haladt az irányába. Ezeknek elég egy kis zaj valamelyik irányból és akár kilométereket is képesek arra menni. Az útjukba kerülő dolgokat földig rombolva pusztítva haladnak tovább. Semmi nem képes megállítani őket. Ha elég gyors, rátermett és bátor vagy akkor kikeveredhetsz közülük, vagy eggyé válva velük próbálhatsz biztonságba kerülni. Számomra valószínűleg a második lenne az okosabb döntés, hisz nem vagyok elég erős, és nincsenek jó döntéseim sem. És most is épp azt csináljuk, ami csak plusz egy pont az eggyé olvadásnak, hisz élünk és virulunk.

Elment mellettem pár volt ember, akiknek a látványa szomorúbb volt a többségnél. Bőrük még emberibb volt, csak a szemükön, hangjukon és mozgásukban látszódott, hogy már hozzájuk tartoznak.
Egy középkorú hölgy kék ruhában sétált előttünk. Kezein látszódtak a nyomok, hogy hogyan vetett véget életének. Nyakában egy madzaggal felerősített táblácska lógott: "KÉRLEK NE HAGYD HOGY ÍGY ÉLJEK"
Lehet én vagyok az első aki elolvasta az utolsó kívánságát és nem tudom neki teljesíteni. Én sem szeretnék így tovább élni. Más emberekre veszélyt jelenteni.
Mellette egy vörös göndör hajú fiú botorkált. Kockás ingjében meglátszott a többi kóborló harapás nyoma. Nehéz halála lehetett. Lábán már csak egy pár cipőt viselt.
Ahogy őket néztem eszembe jutott a bátyám. Most ő is így nézne ki. Valaki rá nézne és ugyan így kitalálna egy kis saját szánalmas történetet, ami épp ráillene a karakterére.
Egy magas, kopasz paraszt, akit megtámadott egy másik ember majd meghalt. Szomorú, de egyszerű történet. Hisz csak így történhetett. Semmi másra utaló jel nem volt rajta. Ezt a kis történetet hordozná magával.

Még eddig sohasem figyeltem meg őket. Pedig mindegyikük egy-egy egyedi történet.. Mostmár övék a világ. A történetüé. Az egészet ők uralják, és ha akarjuk, ha nem egyszer mi is közéjük fogunk tartozni, vagy sehová. Vagy lesz valaki aki eltemet, vagy egyedül halunk meg. Ez a két opció maradt. Az is lehet, hogy az én halálom nem fog senkit zavarni, elszomorítani. De lehet, hogy teljes életet tudok majd élni valahol Daryllel, ha akar majd ugye. Ha megtalálom őt egyáltalán.

- Már csak pár méter és kiérünk az erdő sűrűjéből..- hajolt a fülemhez közel Michonne.
A gyomrom összeszorult, de nem azért, mert az agyam tudta, hogy mi fog történni, hanem mert nem. Nem tudtam, hogy ott lesz-e, vagy nem. Magamra maradtam, vagy nem.
Utoljára talán akkor volt ilyen állapotban a gyomrom, amikor Daryl először meg akart csókolni. Nem volt egy nagy jelenet, de mégis úgy be voltam tojva, mint egy óvodás. A lövése után épült felfelé, én pedig minden nap bent ültem vele. Az előtt is jóban voltunk már, de nem tekintetünk egymásra csak barátként. Vagyis szerintem.
Az ágyához léptem, hogy megnézzem a  lázát, amikor megfogta a kezem, hogy ott maradjak. Megkért, hogy feküdjek le mellé, mert fázik. A homloka tényleg lángolt, így odafeküdtem. Homlokán és orrán kis izzadság cseppek ültek, ajka egy kis résnyire nyitva volt, közben pedig szemével engem figyelt. Olyan gyönyörű vagy, mondta. Amire én csak nevettem, de közben pillangók repkedtek mindenhol. Száját ő is mosolygásra húzta, majd kezét az arcomra rakva megkérdezte: Megcsókolhatlak? Mert, tudod.. Holnap, bármikor meghalhatunk, és akkor sohasem csókoltalak meg. Mit ne mondjak elég jó indok volt.

A lábam akaratom ellenére is gyorsabban kezdett járni, hisz látni akartam egyáltalán vár-e engem valaki. Michonne próbált visszahúzni, hisz még a horda közepén gyalogoltunk, de a következő pillanatban már közöttük futottam az aszfalt irányába. Párat oldalra löktem, kettőt a tarkójánál fogva leszúrtam. De addigra olyan bűzbombává váltam a lepedő alatt, hogy fel se ismerték, hogy én még elő hús vagyok. Az emelkedőn nem tudtak felmenni így a horda elfordult előtte és az erdő mentén haladtak tovább. Aminek nagyon örültem, mert így a pálya biztonságos lehetett. A megmaradt, még el nem fagyott fűben kapaszkodva felmásztam a dombon és a szalagkorláton átugorva szaladtam a helyszín felé. Az egyre ismerősebb kocsik között rohantam, amikor fellismertem az autót amiből Dale és Glenn kiszedte az alkatrészeket, hogy megjavítsák a lakóautót. Itt állt még mindig az a vizes kocsi, amit mindannyian áldottunk, mert olyan szomjasak voltunk. Az is itt volt, ami felvágta T-dog kezét. Még mindig itt álltak, az összes.
A hátam mögött hallottam, ahogy a nevemet kiáltja Michonne, de csak futottam tovább.
Amíg meg nem láttam azt a fakult sárga színű Mustangot a Sofianak szánt üzenettel a szélvédőjén: SOFIA MARADJ ITT, MINDEN NAP VISSZAJÖVÜNK". Még ott hevert pár doboz, abból amit odapakoltunk neki.
Nincs itt senki. Hát tényleg itt hagytak. Egyedül maradtam.

A térdemre hullva bámultam magam elé a semmibe. Nem jött ki a szememből könny, a számból pedig semmilyen hang. Azt hiszem legbelül már felkészültem erre. A kezemmel a földet támasztottam, nehogy eldőljek fájdalmamban.
Halk lépések követtek engem, egészen idáig. Michonne kezét a vállamra téve fejezte ki sajnálatát, de egy szót sem szólt. Tudta, hogy úgysem tudnék válaszolni neki.

Egy dolog vígasztalt, az a gondolat, hogy el tudtak menekülni, az, hogy sikerült nekik. És, hogy most valahol együtt vannak. Még akkor is, ha én nem lehetek velük.

- Alyssa..
-Tudom. - felálltam a földről és felé fordultam.
-Én sajnálom..
Szemében látszott, hogy komolyan érti.
-Semmi baj.. - próbáltam leplezni, hogy mennyire bánt.
-Gyere..- fogta meg a kezem- Menjünk tovább.