𝐝𝐞𝐚𝐝𝐥𝐲 𝐥𝐨𝐯𝐞 | ÍRÁS ALATT

EMLÉKEK

Carl rám nézett, tekintetében láttam, hogy engedélyre várt. Rámosolyogtam és elkezdtem a kezénél fogva húzni az ajtó felé.
-Vigyázz.. először nézzünk körbe.- mondta.
Elég ijesztő, hogy mi mindenre nem gondolnék, ha most nem lenne itt. A sok emlék miatt fel sem merült bennem, hogy mások is otthonuknak tarthatták ezt a kis kunyhót az elmúlt hetekben.
-Megyek előre.

Lassan kinyitottam az ajtót és hagytam, hogy Milo előre menjen. Ha jelt ad, tudom mire számíthatunk.
A késemet szorítva beléptem a konyhába. A bogyók, amiket még tavasz elején szedtem már elrohadva, szétgurulva ültek az asztalon. A dohos szag azóta sem ment ki a helyiségből, az egyre több esőzés miatt csak felerősödött. Magam mögé néztem és Carl arcára minden ki volt írva. Az orrát húzta a kellemetlen szag miatt, de közben a kíváncsiságtól lábai csak bentebb akartak menni.
Mire befordultam volna az utolsó szobába, Milo visszajött a lábamhoz. Nyelvét oldalra lógatva lihegett rám és csóválta a farkát.
-Tiszta ez is... Menj, csukd be az ajtót. Pihenünk egy kicsit.- léptem be a szobámba.

A sok, szörnyű fagyos este amit eltöltöttünk ebben a féreglyukban, csak jó emlékként tér vissza. Mára mosolygok rajta, de azokban a pillanatokban mind a ketten azt hittük, hogy ott fogunk halálra fagyni. Milot átölelve aludtunk el minden este. Egymást melegítettük.
Lassan leültem a kanapéra és hátradőlve bámultam a plafont. A szél áfújt a fal repedésein, megtöltve az orromat emlékekkel. Megpróbáltam nem rájuk koncentrálni, mert tudtam, hogy minden gondolatmenetem Darylhez vagy Shanehez vezet vissza.
Carl léptei szűrődtek be, ahogy a nyikorgó fán lépked össze-vissza, hogy szétnézzen.
-Egy csomó cuccod maradt itt.- szólt be a szobába.
-Tényleg?
-Ruhák, kötelek, lánc.. nem rossz dolgok.
-Majd haza visszük őket.- mondtam, majd  hagytam, hogy tovább nyitogassa a szekrény ajtókat a konyhában.

Minden olyan szürreálisnak tűnt abban a pillanatban. Itt voltam abban a szobában, amiben azt hittem, hogy meghalok. Amiben azt hittem, hogy soha többé nem látom a családom. Sose gondoltam volna, hogy valaha visszajövök egyikükkel ide, hogy haza vigyek dolgokat.

Haza. Mindig bajom volt ezzel a kifejezéssel. Csak egy hely, ahol laksz. Az otthon az nekem teljesen más. Az már nem létezik. Lebombázták. Nem maradt belőle semmi. Az otthon, ahol felnőttem, ahol a szüleimmel éltem, ahol a testvéremmel lehettem. Már nincs. Nem tudok visszamenni és besétálni a hálószobájukba, hogy a gardróbból kiakasztott ingjüket megszagoljam. Nem tudok. De már azt sem tudom, hogy akarnék-e. A fájdalom széttépne belülről. Azt nem akarom. Eleget szenvedtem az utóbbi pár évben. A szüleim, majd a testvérem. Majd Daryl, akit még mai napig nem láttam.
-Minden oké?-ült le mellém Carl.
Ugyanazt a pózt vette fel, hogy velem együtt nézhesse a plafont.
- Persze. Itt vagy velem. Így semmi bajom nem lehet.-nevettem, majd megszurkáltam az ujjaimmal az oldalát.- Miért?
-Olyan üres vagy. Mintha csak a tested lenne itt. A fejed máshol jár.
Igaz. Azthittem valamennyire titkolni tudom az érzéseimet, de minden ki van írva az arcomra. Nem tudok rajta segíteni.
-Azért ezt keményen a fejemhez vágtad, öcsém.
Nevetett.
-De ha igaz! Mintha csak egy képzeletbeli lény lennél. Előre tudom mit teszel, mit mondassz. Mintha előre meg lenne írva minden ami történik körülötted.
-Akkor a könyvíróm bekaphatja.
-Elég menő szereplő lennél.
-Egy csomó mentális problémával.
-Áhh, az már minden előtt megvolt..-kuncogott.
Kezemmel erősen meglöktem, hogy érezze a törődést.
-Nem változtál, Carl. Örülök neki.
-De te igen, Aly. Teljesen.
A mosolyom elhalványult. Néha fáj, ha a tinédzserek őszinték, de legalább kimondanak mindent amit gondolnak. Hiába igaz amit mondd, nem akarok más lenni. Nem akarok olyan lenni, mint a bátyám volt. Ez a világ elront mindent és mindenkit. Kezd felemészteni és nem tudok ellenállni. Túl erős az ár, a lábaim pedig már rég nem tartják a súlyom.
-Mármint? Miben változtam?
-Eltűnt a kedved. A szeretet tart életben, mert minden mást elhagytál az idők folyamán.
-Ti tartottok életben. Nem a gondolat, hogy meg kell védenem titeket, hanem ti. Miattatok érzem azt, hogy van értelme felébrednem. Mert szükségetek van rám. Nem akarnám, hogy átéljetek még egy ember elvesztését.
Tekintetét újra a plafonra helyezte és megfogta a kezem.
-Nem fogjuk elveszíteni egymást. Megígérem, Aly. Mostmár én is meg tudom védeni magunkat. Soha többé nem kell újra egyedül lenned.
A könnyem lecsordult az arcomon, miközben megszorítottam a kezét. Hiába adnám az életem érte bármi áron, jól esett, hogy ő is úgyan úgy érez irántam.

- Carl?!- nyitottam be a házba.
A többiek még mindig odakint voltak, takarítottak a lövöldözés után.
A bátyám megint túlzásba vitte az aggodalmat, a gondolatot, hogy bajom eshet. Tudom, hogy nem helyesen cselekedett, de értem tette. Mióta Rick visszatért, már csak miattam kell aggódnia és ez az őrületbe kergeti. Mindent ő akar kézben tartani, ezért rajtam vezeti le. Napok óta nem léphettem át a kerítést. Most pedig a csűr. Daryllel később kell foglalkoznom, hisz minden energiáját bele fektette Sofia keresésébe. De Carl, most látott először egy olyan embert holtan, aki fontos volt számára és nem hiszem, hogy Rick most a fia traumájával fog foglalkozni.
-Carl?-mentem fel az emeletre- Hol vagy?
Hátulról hirtelen a kis karjai körül öleltek olyan erősen, mintha azért kapaszkodna, hogy el ne nyelje a föld. Nem kérdeztem semmit, csak hagytam, hogy könnyei átitassák a ruhámat.
Sofia olyan volt neki, mint egy testvér. Bármit megtett volna azért, hogy ő is segíthessen keresni őt, csak hogy vissza kapja őt. Most pedig minden oda lett.
El se tudom képzelni min mehet keresztül, tudom, hogy majd megszakad a szíve a fájdalomba.
-Gyere ide!- fordultam meg és vettem a kezem közé, miután letérdeltem elé.
-Miért kell mindennek elromlania?
-Nem tudom, Carl.. Nem tudom..
-Egyedül volt.. Egyedül halt meg..- zokogott.
A tehetetlenség érzése átvette a testem és én is sírni kezdtem.
-Nem a te hibád! Hallod?!
-A Shane-é..-súgta.
Egy pillanatra a melkasom összeszorult, hisz valamilyen szinten az ő hibája, hogy így kellett megtudnunk az igazat. Végignézni Sofiat, ahogy újra meghal.
Abban a pillanatban a testvérem fellépett a folyosóra, tekintetét ránk szegezve.
-Carl?-szólította meg.
A gyerek szó nélkül kitépte magát a karjaim közül és berontott a szemben lévő szobába.

-Mennünk kéne.. -lökött meg.
Nem kellett sok a beszélgetésünk után és elnyomott az álom.
-Mindjárt sötét lesz?!-ugrottam fel.- Miért nem szóltál hamarabb?
-Én is most keltem.
-Szedd a cuccod, indulunk haza, mert még többet még el se fognak engedni minket.
Nevetett majd elkezdte kipakolni a konyhát.

Már éppen az utolsó pillantást villantottam a kunyhóra, mikor eszembe jutott Milo.
-Carl, láttad merre van Milo?-néztem hátra.
- Még mielőtt elaludtam a szobában volt.
- Azt hiszi, hogy végleg haza jöttünk és elmehet csavarogni..-sóhajtottam.
-Milo!?- ordított egyet a gyerek.
-Ne olyan hangosan, még idecsalsz pár kóborlót.

Elindultam a házikó háta mögé, nyomok után kutatni, amikor megláttam egy nagy tócsa vért a fűben.