𝐝𝐞𝐚𝐝𝐥𝐲 𝐥𝐨𝐯𝐞 | ÍRÁS ALATT

NEM JÖNNEK VISSZA

Hosszú nap volt a mai. Miután Ricknek teljesen elment az esze, mindenki megilyedt. Nem volt önmaga. Most sincs itt az épületben. Egyedül az egyes részek megtisztítására volt hasznos az elmebeteg viselkedése.
Pár új folyosó és cella üresedett meg, így nagyobb helyet adva nekünk. Hiába, már egy egész blokk ki van ürítve, mi akkor is csak egy részben vagyunk egész nap. Itt alszunk, élünk. Az ebédlő melletti cellasort teljesen belaktuk. Már rá lehetne fogni, hogy otthonos.

-Daryl..- szólt hozzám a felakasztott "rongy ajtó" mögül egy hang.
Felálltam az ágyamról és leraktam az éppen megragasztott nyílvesszőt a földre.
Odaléptem és kihúztam az agyagot az útból.
-Mit akarsz kölyök?
Carl még mindig összezavarodottan állt előttem. Neki is sok volt az, hogy ma így látta Ricket. Azóta mióta Lori meghalt, nem tudott egy normális mondatot váltani az apjával. Nincs senki, aki megértené mit érez.
-Csak arra gondoltam, hogy tovább mehetnénk a folyosón. Hátha van még valami arra. Talán egy másik raktár.
Nem akartam újra bevonulni abba a sötét, halottakkal teli sírkamrába, de tudtam, hogy ő is csak társaságra vágyik.
-Hozd a cuccod.-löktem meg a szobája felé.

Mosollyal az arcán szaladt az irányba.
Én is visszafordultam, hogy befejezzem a ragasztást. Felvettem a hátamra a nyílpuskát, a késem pedig bedugtam az övtartóba. Az ebédlőbe belépve láttam, ahogy Beth egy széken hátradőlve alszik, karjában Judithtal. A baba még fennt volt, ezért kivettem a kezéből és beleraktam a kiságyába. Nagy szemével már egyre több mindent észrevesz, figyeli a körülötte lévő világot. Nem a legducibb kisgyerek akit valaha láttam, de mit is képzelek. Alig tudjuk normálisan etetni. Még az se biztos, hogy Glenn és Maggie talál formulát a városban. De akkor fogalmam sincs, hogy hol kell keresnünk újat.
-Aludj szépen, Judith Grimes. -suttogtam, majd óvatosan homlokon csókoltam. Visszaléptem a kulcscsomóért, de addigra Carl már ott állt teljesen felszerelkezve, kulccsal a kezében.
-Menjünk. - mondta, majd elindult, mintha én lennék az akit kísérni kell.
Miután meglátta, hogy a kisebbik Greene lány alszik, halkabbra vette magát.

Nem tudtam mivel törjem meg a hatalmas csendet ami kettőnk közt volt. Biztos, hogy kiszeretné adni magából a fájdalmat, de nem nekem. Úgyhogy gondoltam az lesz a legjobb, ha én beszélek.
-Tudod, én is a te korodban vesztettem el az anyukámat.
Szinte majdnem megállt, úgy rámnézett.
-Hatalmas cigis volt a nő.. Meg lusta. Sosem szállt ki reggelente az ágyból, ha csak rágyújtani akart. Sose értettem, miért volt ez annyira nagy baj.
Továbbra is folyamatosan rám nézett, miközben haladtunk át a folyosón.
-Nem volt valami csodás gyerekkorom, tudod? Nem volt biciklim, vagy játékaim, mint a többi gyereknek. Ezért sokszor kint voltam az utcán és vártam, hogy más gyerekek megengedjék, hogy kipróbáljam az övékét. De annak is örültem, ha csak mellettük futhattam, miközben ők tekerték a színesebbnél színesebb kerekeket.
-Sosem ülhettél rá?
-Nem. Még biciklizni sem tudok. De ott van nekem a motorom..-vigyorogtam.
Nem tudtam eldönteni, hogy jó-e azt megosztani vele, mi történt akkor. Engem sosem vigasztalt meg senki. Nem tudom, hogyan kéne.
-Mi történt?- tette fel a kérdést.
-A szüleim nem voltak jó szülők. Nem figyeltek ránk. Teljesen leszartak minket, de még egymást is. Míg élt az anyám, addig el-el járt kisebb munkákra a faterom, hogy valamiből megéljünk. Egy ilyen napon, amikor nem volt otthon se ő, se Merle, úgy döntöttem, hogy én is kimegyek megint játszani a többiekkel. Csak mert nem akartam egyedül együtt lenni vele. Nem voltam kíváncsi rá. Mindig ugyan az a történet zajlott le, ha egyedül maradtam otthon. Én nem vittem neki piát vagy cigit, akkor megharagudott és mikor hazajött apám, megveretett vele. De ha "nem vagyok ott, akkor nincs miért kapjak majd", gondoltam gyerek ésszel.
- Elmentél?
- El. Emlékszem, ahogy futottam a többiek után, majd hatalmas szirénák szakították meg a játékot. Hatalmas tűzoltó autók száguldottak el mellettünk. A mi utcánkba fordult be. Aztán az összes gyerek a gyors biciklijükkel utána ment. Én meg rohanhattam megint. Egyre közelebb és közelebb érve a házunkhoz, mindenki szomorúan nézett rám. Még valaki sírt is. Anyám újra az ágyban gyújtott rá. És magára égette az egész házat.
Oldalra néztem és a gyerek kikerekedett szemmel nézett maga elé. Lehet nem a legjobb módon próbáltam vele beszélni róla, de az se baj, ha hall ilyen történetet. Nem mindenki nőtt fel szerető családi körben.
-Nem tudom, milyen lehetett egy olyan anyát elveszíteni, akit szeretett az ember. De tudom, hogy egy fontos személy elveszítése mindennél jobban tud fájni. Sokáig. De csak addig, amíg el nem fogadod, hogy már nincsenek többé. De az emlékeidben mindig tovább élnek.- csuklott el a hangom.
-Nekem is hiányzik Aly.. és anya is. De ők már nem jönnek vissza. Tudom. -kezdett el játszani egy kővel a lába alatt- De köszönöm, hogy megpróbáltál beszélni róla.
Bólintottam, majd szó nélkül tovább indultam. Kis lépései hamar követni kezdtek.
Ameddig tudtam, hogy biztonságos, hagytam, hogy előre menjen. Hátha a koncentrálás eltereli a figyelmét a helyzetéről.
-Daryl!- szólt utánam.
Odaszaladtam hozzá.
-Mivan?!- kiáltottam utána.
-Az ajtó mögött van valami.
Egy elektronikai kapcsoló ajtaját belülről verdeste valami.
-Nem elég erős, hogy kijusson onnan, majd visszafelé elintézzük.

Pár kanyar és kóborló után megtisztítottunk egy újabb folyosót, ami dél felé ment. Egy öltözőben találtunk még pár használható konzervet, de semmi különös nem maradt ott. Carl annak is úgy örült, mintha egy sült csirkét talált volna.
-Visszaviszem és Hershel megcsinálja belőle a mai vacsorát!Mehetek?- fordult vissza.
-Menj, úgyis tudod az utat. Egy perc és én is megyek utánad.
Pillanatok alatt eltűnt a szemem elől. Egy csepp étel is többet jelent ma bárminél. És ezt ő is nagyon jól tudta.

Mégegyszer körülnéztem az újonnan felfedezett területet, majd visszaindultam.
Az járt a fejemben, amit Carl mondott nekem. " Nem jönnek vissza."
Valamiért könnyebbnek tartom elfogadni Lori halálát, mert ő látta, tudta mi történt. Én nem tudom mi történt Alyssaval. Senki nem tudja. És az, hogy azt kell bebeszélnem magamnak, hogy meghalt, egyszerűen nem megy. Nem akarom elfogadni. Amíg nem találok egy bizonyítékot arra, hogy igaz, nem fogok belenyugodni. Nem tehetem. Mert akkor nem maradna semmi, amibe kapaszkodni tudnék. Egyedül ő maradt nekem. És hiába nehéz feleleveníteni az arcát a fejemben, a hangja pedig már lehetetlennek tűnik, még mindig hiszem, hogy találkozunk egyszer. Mert kell valaki, aki helyre tesz, ha elkezdenék hülyén viselkedni, vagy egy szimpla öleléssel rendbeteszi az összes csapongó érzelmet bennem. Aki egy mosollyal új értelmet ad az életemnek. Aki minden nap dúdolással kezdi és fejezi be az életet, mellettem. Aki mellettem van.

-Bárcsak most is mellettem lennél..-rúgtam bele egy faltörmelékbe.
Az nekicsapódott annak az ajtónak, ami mögül még mindig próbált egy kóborló kitörni.
Mérgemben kikaptam a késemet a helyéről és odarontottam, hogy véget vessek a rothadónak. De inkább a mérgemet akartam levezetni.
Kirántottam az ajtót, amikor megláttam magam előtt a földön fekvő Carolt. Hirtelen azt hittem, hogy már rég átváltozott, de még dobogott a szíve. Szinte eldobva a késem, az ölembe véve szaladtam vissza a többiekhez.

-Hershel!?- ordítottam.
-Carol??-kiabált vissza az éppen felébredt szőke lány- Apa!!- folytatta ő is.
Berontottam a szobákhoz, majd befektettem a kiszáradt, legyengült nőt egy ágyra.
Hershel addigra már a mindenhonnan összekapart orvosi felszereléssel baktatott be utánam. Rögtön ott hagytam őket, mert tudtam, hogy úgyse segíthetek  már semmi másban. Jó kezekbe került.
Kirohantam a bejárati ajtón és  át az udvaron Ricket keresve, hogy elmondjam neki mi történt. Carl már kint volt. Ugyan azért, mint én. De nem ment oda hozzá, az apját bámulta a távolból.
Rick ott állt a kerítésnél, szemezett egy csapat kóborlóra.
-Azt te is látod?- mondta a gyerek, amikor odaléptem mellé.
Az egyik kóborló egy nő volt, és nem igazán nézett ki halottnak. Egy piros bevásárló kosár is volt nála. Tele valamivel.
-Menjünk.- indultam meg, miközben lekaptam a hátamról a fegyvert.