𝐝𝐞𝐚𝐝𝐥𝐲 𝐥𝐨𝐯𝐞 | ÍRÁS ALATT

AZ ÉLŐ IS LEHET VESZÉLYES

A napok egyre gyorsabban telnek. Milo kezd felépülni a csapda okozta sérülésből, és egyre jobban megbízik bennünk. Most, hogy végre minden életre kelt az erdőben, így nagyobb esélyünk is van arra, hogy ételhez jussunk. A csapdák sajnos nem elegek hármunknak, így gyakran kell kijárni keresni valami hasznosat.
-Láttad a cipőmet?-fordultam vissza a szobába.
-Azt ajtónál hagytad nem?- nézett fel az alvásból Michonne.
-De.. de nincs ott.
-Akkor ne tőlem kérdezd, más itt a hibás.- mutatott a sarokban fekvő kutyára.

Milo egy igen aktív állat, és most, hogy végre van gazdája így kihasználja az alkalmat, hogy játszanak vele. Imád futkorászni és rágni. Rágni mindent és mindenkit. Főleg a cipőket. Nem tudom mi lehet olyan finom bennük, mert semmi kellemes nem jellemző rájuk, de őt egyáltalán nem zavarja.
De örülök, hogy ennyi energiája van, főleg azért, mert így tudjuk, hogy semmilyen fertőzést nem szedett össze az erdőben, amikor a sebét szerezte.
-Milo...- hajoltam az alvó kutyához.
Farkát csóválni kezdte, majd felülve megnyalta az arcomat. Kezemmel megvakartam a füle tövét amikor megláttam, hogy a két pár bakancsom ott fekszik alatta.
-Te kis áruló!
Michonne nevetni kezdett, én pedig hátra dőlve a kanapén elkezdtem felhúzni a félig sáros, félig kutyanyálas bakancsot.
Ez az én hibám. És látszik, hogy a karma nem hagyott el még mindig. Pár nappal ezelőtt akartam megviccelni Michonnet azzal, hogy eltűnt a cipője, úgy, hogy Milo kis "ágyához" raktam őket, hogy ha megtalálja, akkor se higgye azt, hogy én voltam. Egyikünk sem gondolta, hogy megtetszik majd neki és ezentúl mindig el fogja lopni valamelyikünk lábbelijét.
A mai nap én lettem a soros, aminek nagyon, nagyon, de nagyon örültem.
-De most komolyan.. Még nem is lehet haragudni rá.- mondtam miközben az ölembe kezdett feküdni, hogy simogassam.

A mai nap megint én fogok kimenni a közeli kis városba keresni valami kézzel fogható ételt ami maradt. Remélem, hogy találok majd olyan kis mogyoróvajjal töltött csokikat, amit múltkor hoztam haza. Azelőtt még nem ettem olyat, és rettentően ízlett. Persze Michonnnak már eleve a kedvenc édessége volt, így nem ettem meg előle az egészet.

Kimentem a konyhába, hogy találjak valami ehetőt reggelire. Az asztalon voltak a tegnap délutáni bogyók amiket szedtünk. Még éretlenek, de muszáj volt leszedni őket, mert vagy mi esszük meg, vagy a madarak.
-Ez megteszi..- markoltam bele a tálba.
Savanyú ízüktől pár grimaszt vágtam, miközben kimentem a teraszra egy kis friss levegőt szívni.

A házat körbekerítettük mindenféle csörgő, hangos fém dobozokkal, amik egy kis madzagon lógnak. Így ha valami hozzá ér, akkor halljuk. Párszor már jelzett, szóval tudjuk, hogy működik. Ezzel könnyebben megy az alvás. Bár még mindig felváltva tesszük. Nem bízhatunk pár üres dobozkára az életünket.
-Mikor indulsz?- lépett ki az ajtón mögöttem.
-Nem tudom. Még szinte alszom.
-Mit nem adnék most egy kávéért.
Áhh, kávé. Nincs egy nap, hogy ne hiányozna a kávé az életemből.
-Ne is mond.
-Vagy egy forró fürdő.
Egyre jobbak.
-Jajj, inkább ne is mond tovább, mert sírva fakadok.- nevettem.
Nem emlékszem a pillanatra, amikor nem jéghideg patakvízzel kellett megmosakodnom. Ami mellesleg nem a legkedvezőbb tisztálkodási módszer.
-Menjünk ma mind portyára. Milonak is jót tenne egy kis séta.
Nem tudom jó ötlet lenne Miloval menni, hisz azt sem tudjuk visszajön-e hívószóra.
-Biztos? Nem veszélyes ez?
-Sosem tudjuk meg, ha nem próbáljuk ki.

Igaza volt, így bólintással jeleztem neki, hogy benne vagyok.
Egy másodperc alatt beszaladt a házba, hogy elkészüljön. Milo nyakörvére egy kis kötélszerűséget tettünk, hogy ha baj van, akkor tudjunk vele szaladni.
A szaladás nálam egy nagyon jó opció maradt. Sokáig bírom és nem érhetnek utol.
Szégyellem bevallani, de félek a haláltól. Főleg attól a résztől, hogy visszatérek. Legszívesebben kihagynám. De a futás megold bármilyen helyzetet. Ezért vagyok még életben. Nem vagyok bátor, sem elég erős a túlélésre. Éppenhogy megtudom magam védeni, Michonnnak köszönhetően. Én futok. Ahhoz értek.