𝐝𝐞𝐚𝐝𝐥𝐲 𝐥𝐨𝐯𝐞 | ÍRÁS ALATT

RÉMÁLOM

Az összes létező fény eltűnt. A szemem elől és belülről is. Nem láttam mást csak sötétséget. Nem volt előttem cél, csak Carl járt a fejemben. És a kormányzó. Mindig ő jár a fejemben. De ezt senkinek sem mondom. Képtelen vagyok róla bármit is mondani. Akárhányszor becsukom a szemem ott van.

Sötétség. Pince. Vicsor. Fegyver.

Carllal is ezt fogják tenni..

A vállammal egy-két fát megütve szaladtam a semmibe, hogy visszajussak házhoz. Még a távolból visszhangzó sikoltások is segítettek tájékozódni abban, hogy merre van az előre. A lélegzetem ritmustalanná vált a kezemből a kezdett kimenni az erő.
-Carl!!- kiáltottam el magam.
A hatalmas erdő nem adott választ.

Sötétség. Pince. Vicsor. Fegyver.

Egy fa gyökere túlságosan kiállt a földből én pedig megbotlottam benne. Térdemre esve minden jobban úgy érződött, mintha a hátamon lenne. Egyszerűen nem enged létezni. Visszahúz.
-Carl! -ordítottam újra, miközben ujjaimmal a földbe markoltam.
Nem veszithetem el őt is. Kivettem a késem és néhány pillanattal később tovább futottam a fiú felé. Addigra már Milo is mellettem jött. Meleg leheletét a bőrömön hűtötte a rám csöpögő ember vére.

Sötétség. Pince. Vicsor. Fegyver.

Ahogy a falnak támaszkodtam, olyan volt mintha vége lenne a rohamnak. Ez a pár száz méter annyira kifárasztott, mint annak idején egy fél maraton. De végülis a testem bírta volna, a fejemben van probléma.
-Carl! Itt vagyok!
A konyha ajtaját úgy kirántottam, hogy az elkorhadt fa teljesen megadta magát és leszakadt a helyéről. A fegyverem a magasba emelve haladtam befelé. Amíg el nem értem a végső szobát. A szobát. Suttogtam, hátha előbújik valahonnan. De nem volt ott. Már elvitték tőlem. És miattam fog szenvedni, azokért a dolgokért amiket én tettem. Embereket öltem, mert úgy volt kedvem. És ezért meg kellene bűnhődnöm, amit valamiért nem akarnak nekem megadni odafenn. Még nem szenvedtem eleget a halálukért. De ez nem azt jelent, hogy másnak kell.

A szememből kicsordult egy könnycsepp. A csendet megzavarta a hisztérikus szipogásom és a réseken átfújó szél hangja. Semmit nem tudok tenni. Nem tudom merre mentek, hányan vannak. Lehet még értem is visszajönnek. De akkor velem együtt halnak meg.
-Menj nézz körül!- szakított meg egy férfi hang.

Sötétség. Pince. Vicsor. Fegyver.

- Gyere te mocsok.. - suttogtam.
Az egyetlen ép ajtó mögé beálltam és vártam az áldozatom. Pár perc várakozás után megérkezett a vendég. Gyors mozdulatokkal nézett körbe a feketeségben, észre nem véve engem.
-Bú!-vicsorogtam miután kiléptem az ajtó mögül.
A kést hirtelenjében átszúrtam a szemén, ezzel rögtön letudva a kétszeri gyilkolást. Fegyverét felvettem a földről, de hiába. A tár üres volt. Semmi értelme nem lett volna magammal cipelni az úton.
-Még vagytok páran, ugye haver? -guggoltam le hozzá, hogy átkutassam.
Pár energia szeletet találtam, de az is több a semminél. Már régóta nem volt ilyen a kezemben. Hiányoznak azok a napok amikor csak ilyet zabáltam egy liter kávéval megspékelve, abban a reményben, hogy hamarabb véget vetek az életemnek.
-Hé! Mi tart ilyen sokáig? Gyere már kifelé!
- Megyek! -léptem ki a teraszra.
Az előttem álló ember akkora levegőt vett, hogy még én is megijedtem. Egy pillanatra még bámultam, hogy mi a jó eget akarhat, aztán neki rohantam.
Nem tett semmit, csak ott állt amíg odaértem. A hold éppen annyira világított, hogy láttam hogy nem mozdul. De ez nem állított meg. A késemet elővettem és meglenditettem felé. A kezemből kicsavarva a fegyvert továbbra is csak ott állt. Nem tudom miért, de ez összezavart.
-Mi a fasz?!- üvöltöttem rá, majd a lábamat felemelve gyomron rúgtam, hogy végre összeessen. Valami kemény elállta az utat, de így is elég erő volt bennem hogy hátra essen. Nem kellet sok és felé térdeltem.

Sötétség. Pince. Vicsor. Fegyver.

Ahogy lenyúltam magam elé, megfogtam azt az eszközt ami az imént az utamat állta. Felemeltem és elkezdtem csapkodni vele. Mindent szó nélkül tűrt. Mintha félne valamit is tenni az ellen, hogy őt bántják. Éreztem ahogy a fém felhasítja az arcát és mély zúzódásokat hagy a mellkasán.
-Aly.. -nyögte ki.
Rászorítottam a fegyverre. Felemeltem a hold felé, hogy lássam. Majd eldobtam. Lefordultam róla és azt hittem, hogy odahányok. A gyomrom összeszorult és az összes belső szervem helyet cserélt egymással.
- Alyssa.. -suttogta.
- Nem, nem, nem, nem...- álltam fel újra.
Elindultam a fegyver felé, hogy folytassam.
-Halucinálok! Te nem vagy itt! Daryl nem engedné, hogy elvigyék Carlt!
-Nem engedném, hogy bántsák. Az más.
Újra eldobtam a fegyvert, de most a férfi irányába.
Lerogytam a térdemre újra, felsértve az előbbi esés hegeit. Teljesen sokkos állapotba kerültem. Néztem magam elé és nem ismertem rá. Más ember volt előttem, mint akire emlékeztem. Mint akibe kapaszkodtam.
-Én sajnálom, Aly.. Nem akartam, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Ott kellett volna lennem melletted. Nem lett volna szabad itt maradnom. Elvették az utolsó csepp emberséget is belőlem.
-Megöltem őket.
-Tessék?-hallatszott a hangján, hogy nem érti.
-Mindet. Egyről egyig. Legyilkoltam őket. Mint az állatokat. Gyűlöletből.
Felült, mintha úgy jobban fel tudná dolgozni, mi történt.
-Azt hiszed csak neked kellett ilyeneket tenned? Nőket és gyerekeket kellett végignéznem, ahogy megkínoznak. Sokszor csak poénból.-csattant fel.
Visszajött az a Daryl akit a bátyja társasága váltott ki.
-De nem te végeztél velük!? Nem te néztél szembe a kormányzóval és akartad magad megöletni, mert azt hitted nincs tovább. Ott hagytál, egyedül! Nem kellett senki, hogy megmondja mire vagyok jó és mire nem! Azzá váltam, amivé legkevésbé sem akartam. Szörnyű dolgokat tettem, és tudom, hogy nem érdemlek érte bocsánatot.
-Alyssa, én..
-Belefáradtam a harcba. Csak ennyit csinálok, mióta elhagytam a farmot. Öltem embereket, harcoltam, harcoltam. És elvesztem. Most pedig itt ülök, minthogy tovább keresném az egyetlen kölyköt, aki megztud valamit megmozgatni bennem. Miért vagy itt? Miért nem állítottad meg őket?- takartam el az arcom.
Lassan kezdtem realizálni, hogy ő tényleg itt van és nem csak álmodom. De nem tudtam eldönteni, hogy jó vagy rossz ezt így átélni. Hiába halálosan vágytam rá, egyszerűen nem tudtam most másra gondolni, csak a kínszenvedésre amit a kormányzó okozott.
-Ki kellett jönnöm. Nem volt választásom. De messze el akartam kerülni a börtönt, hogy ne tudják, hogy ott vagy. Erre ide kerültem. Ide. Te pedig itt voltál. Onnan pedig tudod. A kutyád.. a kutyád okos.
Ránéztem Milora, aki azóta ott ült a teraszon. Nem akarta bántani őt.
-De miért nem engem fogtak el. Mire kell nekik a fiú? Hisz még csak gyerek!
-A kormányzó.. téged akar. Be akarja fejezni, amit elkezdett. De attól, hogy elvitték Carlt, nem azt jelenti, hogy bántani is fogják.
-Nem tudhatod! Az az ember beteg!
-Ott leszek! Nem fogom hagyni.

Mindegy milyen napszak van. Dixon állandóan fel tud dühíteni, még akkor is ha nem is szólal meg. Állandóan bámul, szugerál, mintha azzal eleget tehetne azért, amiket mondott.
-Nem fogod abba hagyni egy hamar.
-Nem.
-Miért jó ez neked?
-Nem akarom, hogy rosszba legyünk.
-Azzal elkéstél akkor amikor a bátyámra ugortál.
-Az már három hete volt. A világ pedig szétbaszódott. Nem lenne könnyebb megbocsájtani? Főleg, hogy te utána betörted az orrom.
-Legalább mostmár normálisan áll. Szivesen.
Mindegy mit csinálok, nem tudom leszedni magamról. Látszik, hogy más mint a bátyja. Ez tiszta. Ez a pár hét megmutatta, hogy tud normálisan is viselkedni, ha nincs a közelben Merle. De ahogy megjelenik, mintha két különböző ember váltaná felé egymást.

-Északnak menj. Hívd a többieket is. Gyertek el Carlért, és mentsétek ki onnan. Nyitva fogom hagyni az ablakot minden este. Az ablakot. Rick majd tudja. De most megyek, nehogy jobban gyanakodni kezdjenek.
Felállt és leporolta magát. Majd közelebb lépett és engem is felhúzott a földről.
-Várom azt a pillanatot, amikor végre láthatom az arcodat. Reméljük hamarosan. -elengedte a kezem majd hátrébb lépett- Kössz a sebeket.. legalább így hatásos lesz a sztorim.

Nem tudom mi történt, de még rémálmaim közül is a legrosszabb volt.