𝐝𝐞𝐚𝐝𝐥𝐲 𝐥𝐨𝐯𝐞 | ÍRÁS ALATT

VISSZA

Nem akartam vissza nézni, nem akartam tovább velük egy térben lenni. Féltem, hogy bántanám őket. Főleg Darylt.
Bármennyire is fáj, hogy senki nem mondta el nekem, rájöttem, hogy azért is tették, hogy megvédjenek. Hogy a családunkat megvédjék. De Rick? Ő magát védte. A szemembe is alig tudott bele nézni. Furcsáltam, hogy másképp viselkedik velem miután egymásra találtunk, de azt hittem csak Lori miatt. Nem gondoltam volna, hogy a bátyám gyilkosát valaha is a családomnak neveztem. Aki szinte már közénk tartozott, mint harmadik testvér. De ő sem gondolta volna, hogy valaha újra lát. Vajon mennyire ijedt meg amikor rájött, hogy élek. Amikor rájött, hogy el kell mondjam majd nekem. De mégsem tette. Mert gyáva.
Ezek kavarogtak a fejemben ahogy megállás nélkül mentem a semmibe. Egyre távolabb és távolabb. De nem tűnt olyan kimerítőnek, hisz hajtott a düh. És a fejem is máshol járt. Ugrált a farm és a börtön között. Rick és Shane között.
De a szívem mégis tudta merre megyek. "Haza" indultam. A helyre, ahol túléltem. Ahol Michonne, Milo és én éltünk. Éltünk. Amikor könnyebb és finomabb lett volna a halál. Mégis küzdöttünk.
Ez kell most nekem. A hely, ahol túlélhetem és feldolgozhatom ezt. Ahol senki nem zavar.

-Jézusom.. -estem ki a bokorból ami elzárta az utat a kis házikó elől.
Az idő javulásával minden kivirágzott. Hatalmas bokrok lépték el a környéket, a fű pedig teljesen elfedte a bokámat.
-Otthon, édes otthon.. -sóhajtottam, majd elindultam az ajtó felé. Már alig állt a helyén. Féltem, hogy ha hozzá érek végleg leszakítom. De sikerült a helyzet rosszabítása nélkül bejutni. A szag ugyan az volt. Dohos. A pára az egekben volt. Úgy éreztem, mintha egy nedves karton dobozban lennék, ami már rohad. Hisz körülbelül ilyen erős lehetett a fal is. Nem volt hozzá kedves a természet.
-Fúj.. -öklendezni kezdtem amikor megláttam valamilyen állat maradványait a konyhapulton.
Na ezt biztosan nem mi tettük oda. Ahogy közelebb néztem, látszott, hogy levadászott, szétszedett nyúl volt. Valaki vacsorája.
-Bazdmeg.. -visszanyeltem megint ami körül akart nézni idekint.
Kitártam a létező összes ablakot, ami olyan huzatot csinált, hogy hangja volt. Lehet rájátszott a vékony repedezett fal, de zene volt füleimnek.
Nincs mit szégyellni, a börtön elég kényelmes hely volt. De itt, itt semmi nem az.
Büntet az isten.
Ahogy befordultam a szobába, az én egyetlen kanapém már igazi botanikus kert volt. Olyan növények álltak ki belőle, amiket még életemben nem láttam.
Hát aludni se fogunk egyhamar kényelmesen.
Leültem a földre és nekitámasztottam a fejemet a falnak.
-Minden rendben lesz. -becsuktam a szemem ahogy suttogtam.
A kezemben ott volt a fegyverem. Forgattam, nézegettem. És újra és újra a szemem elé került a bátyám holt teste. Most jött ki minden. Mire észrevettem, hogy sírok, már levegőt sem kaptam. Nem akartam, de minden ott volt előttem.

Ahogy levegőért kapkodtam az ordítás után, hallottam, hogy a maradék kóborló felém tart. Bármennyire is azt akartam, hogy itt Shane mellett én is meghaljak, nem tudtam megtenni. Pár mozdulattal mindegyik a földön feküdt. A testvérem mellett. De ő is csak egy kóborló volt a sok közül.

A cső felém nézett. És hirtelen azon kaptam magam, hogy azon gondolkozom, hogy fejbe vagy szívbe lőjek-e.

Egyszerűen nem tudtam tartani és belelöktem a mély gödörbe, amit ástam. A sírás elvette minden erőmet, mire a dombról a kertbe húztam. Mire a többiek mellé fektettem.
-Itt hagytál.. -szinte haragudtam rá.
Haragudtam rá és a világra. És magamra. Amiért én éltem és ő nem. Ennek nem így kellett volna történnie.

-Ennek nem így kellett volna történnie. -suttogtam- Nekem kellett volna meghalnom.
A cső már a homlokomat érte amikor hallottam, hogy valami járkál a közelben.
Valamiért hirtelen már nem is tűnt olyan jó ötletnek az egész.
-Nem fog engem egy rothadó felfalni. -ráztam meg a fejem.
Mire észhez tértem, beléptek az ajtón. A fegyverem rögtön rászegeztem. Ismerős volt.
Egy szőke nő. A teste inkább volt férfias, de mégis csinos. Akar egy birkózóé.
-Mi a fasz.. -fogta rám oiis a fegyvert.
Látszott rajta, hogy nem igazán néz engem veszélyforrásnak, bár nem is nézhettem ki annak.
-Mi az? -egy erős férfi hang követte őt.
A mély hangjánál csak az akcentusa volt erősebb. Orosz? Vagy valami hasonló.
-Egy nő.
-Egy nő?
-Az. -forgatta a szemét a nő.
Kicsit nevetségesek voltak, de nem mertem megmoccanni sem.
A férfi végre belépett és rögtön biztos voltam, hogy orosz. Ráadásul milyen orosz.
Karja végig tintával volt festve, a szeme világított a félhomályban, a haja pedig kellemesen sötét volt. Hozzám képest, meg akkora lehetett, mint egy kétajtós szekrény.
-девушка.. -mondta.
-Igen még harmadjára is nő. -vágta rá a nő.
Na erre már elmosolyodtam.
-Mit mosolyogsz малышка? /Kislány/
-Mintha a bátyámat és engem látnám. -vágtam rá gondolkodás nélkül.
-És hol a bátyád? -kérdezte a szöke nő.
-A föld alatt.
-Eltemetted? -kérdezte a férfi.
-Igen.
-Most?
-A tél előtt.
-Azóta egyedül vagy?
-Kis kihagyásokkal igen. -nem akartam mindent elmondani.
-Kis kihagyások?
-Volt egy kutyám, meg egy barátom.
-Volt?
-Volt.

Mintha egy kihallgatás lett volna. Mégsem éreztem magam fenyegetve. Volt bennük valami, ami megfogott. Vagy csak menekülni akartam a múlt elől.
-Én Andrey vagyok. -mondta a mély hangú.
-Kara. -tette le a fegyvert a nő is.
Ő lőtt rá Merlere. Tudtam, hogy valahonnan ismerős.
-Alyssa.