𝐝𝐞𝐚𝐝𝐥𝐲 𝐥𝐨𝐯𝐞 | ÍRÁS ALATT

ILYEN ÉRZÉS?

Már azt sem tudom mennyi idő telt el, mióta elmentem Merle után. Mióta utoljára láttam Alyt. Haragszom magamra, amiért nem őt választottam, de be kellett látnom, hogy a harag ami Alyssat most körül veszi, meg fogja védeni mindentől és mindenkitől. Inkább attól félek, hogy valami nagyon nagy bajba sodorja magát, hisz azt gondolhatja, hogy senki sincs mellette. Még Milo is itt kullog mögöttem, helyette.
Nem gondoltam, hogy a kutya engem választana mindezek után. Pár perc után már utánam lihegett az erdőben, ahogy elhagytam a kaput. Nem ellenkeztem, mert nem igazán érdekelt. De idővel kezdtem belátni, hogy Aly és Michonne miért szereti őt annyira. Okos. Nem úgy, mint ahogy én a kutyákra emlékeztem. Apám szerint csak pénzkidobás és hangforrás lehetett a kutya. Ha tehette belerúgott minden egyes példányba ami elment mellette. Nem tudtam, hogy egy rossz emlék, vagy simán a rettenetes személyisége okozta, sosem lehetett kutyám. És lassan az utálat amit belénk nevelt átvett mindent felettem. Én is utáltam mindent. Az utolsó kutyától, az apámon keresztül, Merlet, mindent és mindenkit. Az életet. Magamat.
Sokszor még most is így érzem. De csak azokat a részeket vágnám ki magamból legszívesebben, amik rájuk emlékeztetnek. Amiket belém neveltek. Amiket tettek velem. De a szeretetet feléjük, amit még így is táplálok mind ezek után. Azt ami most arra vesz rá, hogy napokat töltsek el a bátyámat keresve. De még most is remélem, hogy nem találom meg. Hogy végre kilép az életemből, minden nehézség nélkül. Végre lezárhatnám magamban azt a korszakot, amit mindig is el akartam nyomni magamban. Apánk halála után azt hittem, hogy vége lesz. De akárhányszor rá néztem, vagy hallottam a hangját, ő volt előttem. Utáltam érte Merlet, pedig semmit nem tett, csak létezett.
Milo hirtelen előre szaladt a fák között.
-Kutya! -szóltam rá.
De vissza se nézett. Valószínűleg a nevén kellene hívnom, de egyszerűen nem tudtam kimondani. Nekem a kutya az kutya volt.
A biztonság kedvéért levettem a hátamról a nyílpuskát és lentebb hajoltam, miközben követtem a kutya lábnyomait. Az fák között kezdett jobban bejutni a fény, és az erdő egyre ritkább lett. Pár méter után már láttam az erdő végét. Utána egy tisztás várt, egy malommal a közepén. Mellette pár termény raktár is állt, vagyis próbált még állni. Milo pedig körbe-körbe járkált az épületek között.
Megálltam az utolsó fa árnyékában.
-Kutya!
Semmi.
-Milo! -sóhajtottam.
Felém kapta a fejét, majd tovább körözött.
-Te büdös... -kezdtem volna el a mondandómat, amikor felugrott Milo az egyik ablakhoz és ugatni kezdett.
-Bassza meg. -néztem körül.
Tudtam, hogy a semmiért nem ugatna. Van olyan okos, hogy tudja mivel jár az ugatás. Valamiért jeleznie kellett.
Szét néztem még egyszer mielőtt kiléptem az erdő biztonságából. Legszívesebben elmentem volna onnan, de nem volt bennem annyi, hogy magára hagyjam a kutyát. Gyorsnak kellett lennem, hogy minél hamarabb eltűnjünk újra a fák között.
A föld puha volt és az azt takaró gaz már a térdemig ért. Nagyon zavart, hogy még jeleket sem tudok olvasni mielőtt bevetem magam valamibe.
De ahogy Milo meglátta, hogy jövök oda szaladt mellém és abba hagyta az ugatást. Jött mellettem, de a szemét továbbra sem vette le az egyik tárolóról.
-Mi van ott? -suttogtam, miközben elemeztem a kutya járását.
Farkát nem csóválta, hanem harci állásban állt az ég felé. Testét felfújta és nagy mozdulatokkal lépkedett mellettem. Harcolni akart. És ez kiakasztott. Mit látott, amit nem lehetett ott hagyni?

-Miért nincs kutyánk? -néztem a bátyámra.
-Miért kellene kutya?-A vadászoknak kell.
-És ezt te honnan vetted? -röhögött.
-Hát ezt mindenki tudja. A nagy vadászoknak van kutyájuk.
-Nekünk nincs rá szükségünk.
-De segítene.. Nyomokat találni.
Egy pofon csattant az arcomon. Az őz amit órák óta követtünk, elfutott.
-Azért tanítalak, hogy mindent egy hülye kutyára bízz? -kezdte gyorsan venni a levegőt.- Szerinted egy kutyában megbízhatsz? Szerinted majd megmenti az életed? Daryl a kutya egy állat, nem a barátod! Nekünk amúgy sem kellenek barátok. Senkire nincs szükségünk. Erre tanítalak mióta. Egyedül vagyunk ebben a világban.
-De..
-Ne is folytasd! Így is majd magyarázkodhatok majd, miért nem vittünk haza semmit. Te és a hülyeséged.

Neki támaszkodtam a falnak és hallgatózni kezdtem. Hörgés. Éreztem, ahogy a szívem lentebb nyugszik és már nem tart vissza semmi. Hisz ezt nem érti még mindig sok ember. Hiába itt vannak a halottak köztünk, mégis nem tőlük kell tartani. Az embereknek az apokalipszis csak egy jó indok volt arra, hogy kegyetlenné váljanak minden következmény nélkül. Bármivel is kell szembe néznem, nem fogok úgy tartani tőle, mint egy embertől.
-Milo.. -suttogtam- Öl.
Mindig is tetszett, amikor Aly egyszerű szavakkal irányíthatta a kutyát. Két betű és bárki aki szembe jön velünk halott.
Berúgtam az ajtót és a kutya rögtön berohant. Míg én a három felém tartó kóborlóra kaptam fel a fejem, ő hátra szaladt, ahol már nem láttam.
Ahogy egyre közelebb értek, láttam, hogy nem rég változhattak át, hisz testük még semmilyen rohadásnak nem indult. Pár naposak lehettek.
Az elsőt a nyílpuskával rögtön földre vittem, majd a másodiknak alulról teljesen felszúrtam a fejét. Nem kellet sok és az utolsó már a hátamba kapaszkodva húzta a mellényem a szájához, amikor hirtelen megfordulva halántékon szúrtam.
-Milo, hol a faszban vagy? -léptem rá a fejére a harmadiknak, hogy ki tudja húzni a koponyájába ragadt kést.
Megszokásból neki kezdtem a testek átnézéséhez, hisz ilyen frissen, még lehet náluk valami használható. Miután leguggoltam a lábamnál fekvőhöz, rögtön kiszúrta a szemem a nyakából logó dögcédula.
-Katona? -egy mozdulattal kitéptem a helyéről és olvasni kezdtem.
Nem kellett sok és Milo is visszajött egy ronggyal. Először rá sem néztem, hisz nem értettem, mit akarhat vele. De miután az ölembe rakta rögtön felismertem a kötést, amit a bátyám lábára raktak fel.
-Okos kutya! -vakartam meg a fülét, majd nevetni kezdtem- Merle elrendezte a katona pofádat..
Rá dobtam a halottra a kezemben lévő rongyot, majd rögtön felálltam és indultam átnézni a többi épületet. Reméltem, hogy a bátyám hagyott még valamilyen nyomot maga után, amit felhasználhatok ahhoz, hogy megtaláljam.

Gondolkozás nélkül berontottam a malomba ahol újabb kóborlók vártak. Rájuk sem néztem, csak szétcsaptam köztük, hogy hamarabb nézhessek körül. Ahogy a fülemet megcsapta egy újabb hörgés, szinte fénysebességgel fordultam be a leghátsó helyiségbe, hogy elhallgattassam azt is. Azt amit a bátyám hátra hagyott.

De nem hittem, hogy az saját maga lesz.

Nem hittem, hogy sikerült megtalálni őt. De ő, már nem ő volt.

A szeme elfehérült, a bőre lilás lett, a mellkasán a ruha teljesen átitatott volt vérrel, és a földön kúszott felém, hogy élve felfaljon. Ő már nem Merle volt. Őt elvesztettem a börtönben. Akkor láttam utoljára, és akkor sem voltam vele kedves. De mikor voltam vele én kedves? Vagy mikor volt velem ő kedves? Sosem tett értem semmit, amiért szeretnem kellene. Akkor miért fáj ennyire? Nem szerethettem őt, hisz rettenetes embernek mutatta magát. Olyannak, mint apánk. De mégis most olyan mintha egy részem veszett volna oda.

Mire észhez kaptam, a földön ültem és zokogtam, a kóborló pedig már a cipőmet rángatta. De hagytam. Nem akartam megölni. Nem lettem volna képes rá. Csak rugdosni tudtam, hogy távol maradjon tőlem. Rugdosni addig, amíg ki nem kúszok háttal a szobából, hogy ráhúzzam az ajtót.

Csak ott ültem és szemeztem az ajtóval, amit a másik oldalról a bátyám kapart, és csak akkor realizáltam, hogy mit érezhetett Alyssa.