𝐝𝐞𝐚𝐝𝐥𝐲 𝐥𝐨𝐯𝐞 | ÍRÁS ALATT

VÉR NEM VÁLIK VÍZZÉ

A vérnyomásom kezdett az egekbe szökni. Éreztem ahogy a szívem a véremet pumpálja a testem minden zugába.
Ahogy ott álltak felette, és lenéztek rá, kihozott a sodromól. Nem volt bennem többé félelem. Bántani akartam őket, megölni. Ilyet még sohasem éreztem. Öltem ezelőtt kérdés nélkül kóborlókat, az életben maradásért. De ez más. Ezt akarom. Nem kívánok semmi mást jobban, mint hogy őket holtan látni.

A magas odalépett hozzá és leguggolt.
-De előtte..- emelte meg az állánál fogva Michonne arcát- Játszani fogunk..
Vissza felállt tőle és a nadrágja övéhez nyúlt, hogy kicsatolja. Társai beleszólás nélkül nézték a jelenetet.
Ennyi kellett.
Levettem a hátamról az íjjam és megfeszítettem. A kezem kicsit reszketett az idegtől, de nem annyira, hogy elvétsem a lövést.
Amint meghallottam a farmernadrágjának cipzárhangját, elengedtem ujjaim közül a halálos vesszőt.
Az idő szinte megfagyott. Hirtelen végigfutott bennem, hogy mibe is vágtam most bele. Michonne meg van kötözve, így egyedül vagyok a három ellen. Inkább kettő.
A nyíl áthúzott a férfi tarkóján keresztül, átszúrva a nyakát. Két kezével odakapott hirtelen, nem tudva mi történt. Majd saját vérében megfulladva eldőlt a földön.
-Mi a fasz!- kiáltott fel a kopasz.
-Hazudott a szuka! Nincs egyedül!
Pillanatok alatt elővettem a második nyílvesszőt is, hogy gyorsan lezavarjam a kivégzésüket. De ekkor ugatást hallottam az aula másik végéből. Milo szinte habzó szájjal ugrott neki a fényes fejűnek. A fegyvertelen férfi karjait, arcát, nyakát percek múlva fel sem lehetett ismerni.

Lassan kiléptem a homályból és elindultam az egyedül maradt törpe felé. Ahogy felém fordult, csak mégjobban undorodni kezdtem a létezésétől. Hatalmas hegek borították be az arcát, borostás képén megmaradt retkek lógtak. Oldalát pedig beborította halott barátja vére.
- Állj meg ott!- fordult felém kitett kézzel.
-Nyugi..-suttogta a fájdalomtól Michonne- Gyors halálod lesz. Sosem hibázik.
Íjjal a kezemben megálltam tőle úgy 6 méterre.
- Lépj el mellőle..- mondtam meglepően nyugodtan.
Gondolkozás nélkül arrébb ment.
- Az kinek a vére az arcodon? Talán más ártatlan embereké?
Mosolyogni kezdtem az irtó nevetséges próbálkozásán.
-Ha itt most van bűnös, akkor az ti vagytok! Te meg te!- mutogatott- Ti öltetek meg ma embereket, nem én.
Leeresztettem a fegyverem, mintha érdekelne a kis hazugsága. Közben mögötte Michonne elkezdett kiszabadulni a kötelek fogságából.
-Látod.. Te is tudod, hogy nekem van igazam! Vér tapad a kezeidhez!- kezdett nagyon belejönni.
-És a te véred is jól fog rajtuk mutatni.
-Ne!

Újra elengedtem a nyilat. Az pedig egy szempillantás alatt belefúrodott a fickó bordái közé. Ott állt, mintha a nyíl semmi sem lett volna neki. Eldobtam a íjjam és kihúztam a zsebemből a karácsonyi ajándékomat. Ahogy odaléptem mellé vettem észre csak, hogy egy fejjel kisebb nálam. Hátulról megrúgva a térdhajlatát, a földre kenyszerítettem. A levegőt hangosan és gyorsan vette, innen tudtam, hogy a nyíl a tüdejét is elérhette.
-Alyssa...- vette le addigra Michonne csuklójáról a bilincsként használt kötelet.
Nem figyeltem rá. Túlságosan elvakított a vágy. Az ölésre.
Nem tudom mi ütött belém. Még sosem voltam ilyen. Teljesen elborított a harag. Nem tudtam uralni a tetteimet. Úgy akartam megbüntetni őt, ahogy ő elképzelte Michonnet.
Hátra rántottam a fejét a hajánál fogva, majd a késemmel megfeszítettem a nyelőcsövét.
-Tudod mit fogok csinálni?- hajoltam a füléhez pont ugyan úgy- Most meghalsz, pont mint a barátaid. És élvezni fogom. De ne aggódj..nem bántom a pofidat, csak azért, hogy visszatérhess. Aztán újra megöllek.
Ott térdelt levegőt már alig kapva. Egy gyors mozdulattal véget vetettem nyomorult életének. Előre borult. Vére azonnal vörösre festette az előtte üresen maradt részt a padlón.

Megfordultam. Michonne még ugyanott ült, mozdulatlanul nézett maga elé. Milot simogatta. Lenéztem a friss vértől ázott kezeimre. Megtettem amit akartam, de nem érzem magam jobban. A düh még bennem van, de azt gondoltam, hogyha meghaltak, akkor vége lesz. De nincs. Nem vagyok jobban. Egyáltalán nem. Nem érzek békét, vagy akármit. Üres vagyok belülről. Mintha az akart haláluk nem jelentene semmit számomra.
Embert öltem. Gyilkos vagyok.

Leültem a földre melléjük. Átöleltem barátnőmet, aki reszketett még mindig a történtek miatt.
-Nem kellett volna ezt tenned, értem..
Rögtön felnéztem.
-Ne mond ezt! Tudom, hogy te is ugyan így tettél volna.
-Köszönöm..-csuklott el a hangja.
Sírni kezdett. Még ezelőtt sosem láttam sírni.
-Annyira sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb jönni..
Szorosan magamhoz fogtam őt, majd én is rákezdtem. Együtt ültünk a földön, egy iskola aulájában, körülöttünk hullákkal és sírtunk. Lábunknál hevert a mi hősies kutyánk, aki mindent hátrahagyva szaladt a segítségünkre.
Nem hagytunk magunk után mást, csak vérfürdőt. A mocskok nem kapták meg az embernek járó tiszteletet és hagytuk őket felébredni, hogy úgy éljenek tovább, rothadóként. Bezárva az épületbe. Örökre.

Megkerestem Michonne elkobzott kardját, majd lassan hazaindultunk. Alig tudott járni a sok sérüléstől amit szerzett, így végig segítettem neki. Párszor meg kellett állnunk, mert egyikünk sem bírta már.
Mire beértünk a házba, besötétedett. Úgy ahogy voltunk lefeküdtünk, éhen és szomjan, a kis ágyikónkba.
-Sok mindent találtunk a portyán nem igaz?- próbált viccelődni.
-Biztos éhes vagy.
-Azt, de mit tehetnék ellene? Téged nem ehetlek meg..
Nevettünk.
-Várj..- ültem fel, hogy elérjem a táskám.
Elővettem a Milonak elrakott kutyakaját.
-És szerinted én azt megeszem?- nézett rám.
- Hát ha nem, akkor nem.
Belemarkoltam és oda dobtam pár darabot az állatnak. Egyet én is a számba raktam, hátha elviselhető az íze. Egy erős öklendezés árán rájöttem, hogy nem az.
Michonne a mellkasát fogva kapkodott levegő után a röhögéstől.
-Jajj nekem! Ne röhögtess, mert fáj..

Pár perc múlva leraktam a zacskót, majd az oldalamra fordultam.
A mély csend megőrjített. Michonne egy-kettőre bealudt. Én képtelen voltam aludni, így úgy döntöttem, hogy őrködni fogok. Úgysem tudnék jobbat kitalálni.
Ahogy ültem a földön és néztem bele a nagy sötétségbe, csak őket láttam. Hallottam az utolsó kiáltásaikat. Előttem volt még szinte az egész. Ahogy haldokolnak, miattam..