𝐝𝐞𝐚𝐝𝐥𝐲 𝐥𝐨𝐯𝐞 | ÍRÁS ALATT

MINT RÉGEN

Talán igaza volt apámnak. Talán tényleg a semmit érdemlem. Azt, hogy egyedül rohadjak el ezen a mocskos világon. Talán hagynom kellene, hogy valahol a pokol mélyén igaza legyen. Átadni magam ennek a sodrásnak, ami levisz az életről. A sötétségbe.
Azt hittem utálom a bátyám. Lehet pár tulajdonságát utáltam is. De nem őt. Csak azt, amit láttam benne. Azt az embert, aki tönkre tett mind kettőnket. De ő mégis csak a testvérem volt, aki ha tehette megvédett és megtanított az életre. Neki köszönhetem, hogy élek. És most ő halott. Nincs semmim már. Alyssát sem láttuk mióta elment. Tudom, hogy nem fog visszajönni. Nem tenne magával ilyet. Hisz itt a szemünk láttára tört újra össze a szíve, és élte át Shane halálát. Mostmár értem milyen lehetett. Én sem szeretném átélni megint. Főleg a szemébe nézni annak aki tette. Vagy annak aki elhallgatta előle. Ez is az én hibám. Lehet nem így alakul, ha elmondom neki. Lehet akkor még itt lenne velem. És nem lennék egyedül, mint régen.

-Daryl? -Carol állt meg a cellám előtt.
-Mondjad.
Sóhajtott egy nagyot. Mióta visszajöttem Merle megtalálása után, senki nem akart hozzám szólni. Féltek, hogy kiakadok.
-Michonne az.
-Mi van vele?
-Nem jött még vissza.
-És ezt miért nekem mondod?
-Mert ő az egyetlen aki még keresi Alyt. -elhúzta az anyagot az ajtón- Lehet, hogy megtalálta.
-Honnan veszed? -továbbra is a plafont néztem, ahogy feküdtem az ágyon.
-Te visszajönnél? Ha megtalálnád?
-Nem hiszem, hogy akarná, hogy megtaláljam.
-Lassan egy hónapja, Daryl. 
-Lassan egy hónapja van távol tőlünk. Okkal! -végre felültem.
Lesütötte a szemét.
-Mi mind hibásak vagyunk, Carol.
-Tudom.
-Soha semmi nem lesz már a régi! Nem jön vissza Shane! Sem Alyssa!
-Tudom. -suttogott- De ha te nem mész utána, akkor Rick fog.
-Miért?
-Mert már Michonne is család.
-Alyssa is az volt.
-De ha Michonne Alyval van..
-Rick meghal. -vágtam rá.
Mind a ketten hallgattunk. Mélyen a szívemben, azt éreztem, hagynom kellene, hogy Rick menjen. Hagynom kellene, hogy Alyssa megtegye. De Judith és Carl még itt vannak. Nekik kell az apjuk. És ezt Aly is tudta, ezért ment el. Tudta, hogyha itt marad, Rick meghal. Megölné, úgy ahogy ő tette a testvérével. De nem hagyhattam. 
-Mikor ment el? 
-Három napja.
-Miért?
-Csak hátha talál valami hasznosat.
-Mit vitt?
-Minden fontosat.
Nem akart visszajönni.
-Utána megyek.
Carol elmosolyodott majd eltűnt a rongy mögött.
Ezt miért tettem? Miért vetem bele magam olyasmibe, amiből lehet nem tudok kimászni. Mivan ha tényleg vele van? Mit mondok neki? Remélem megöl mielőtt odajutnánk.

Michonne után menni a legrosszabb. Olyan, mint egy szellem. Mintha senkit kergetném. Főleg, hogyha nem akarja, hogy megtalálják. Bár van egy tippem, hová mehetett először. Oda, ahová Alyssa is valószínüleg ment. Haza.

Az erdő csendes volt. A szél sem süvített át a fák között. Olyan volt, mintha a természet is tudná, hogy nekem lőttek. Hallottam, ahogy a távolban kóborlók hörögnek. de túl messze voltak ahhoz, hogy rájuk figyeljek. Az volt a legkisebb dolog amitől tartanom kellett. Szinte minden izmom megfeszült, ahogy egymás után raktam a lábaimat. Nem akartam odaérni. Nem voltam rá kész, hogy Alyssa szemébe nézzek.

Ahogy oldalra néztem már csak egy nagy alakot láttam, ahogy Merlenek esik. A félhomályban alig tudtam kivenni mi hol van,  a lángokban égő város alig színezte meg az embereket. De egy utcai bunyónak sosem tudtam nemet mondani. 
-Szállj le róla! -ugrottam rá a palira.
-Kurva anyád! -hallottam a bátyámat valahonnan alóla.
Már éppen a nyaka köré fontam volna a kezem mire az ledobott magáról. Fel sem fogtam mi történt, mire valaki felhúzott a felsőmnél fogva és olyat behúzott, hogy csengeni kezdett még a fülem is. Nincs annál fájdalmasabb, ha eltörik az orrod. Akkor nem csak az fáj. Fáj mindened is. De legjobban az egóm fájt, amikor kinyitottam a szemem és láttam, hogy egy nő volt. Tévedtem. A szégyen jobban fáj. A bátyám és én is a földön ültünk és néztünk ahogy a két testvér büszkén arrébb áll. Az volt az első pillanat amikor Alyssa Walsh megjelent az életemben. 

Mielőtt még a nap megsütötte volna a lábam, megálltam. Látszott, hogy kisház használatban van. Azt is tudtam kiében. Lassan elkezdtem körbe járni a házat. Okot próbáltam adni annak, hogy ne kelljen bemenjek. De nem volt.
-Faszom.. -összeszorítottam a szemem.
Mielőtt kiengedtem volna a levegőt és kiléptem volna a fák közül, Michonne kivágta az ajtót és kilépett.
-Nincs itt. -hallattszott a hangján, hogy sírt.
De rám se nézett, csak beviharzott az erdőbe.
-Mi? -csak néztem utána. 
Szóval egész végig itt volt. És rá várt. Sikertelenül.

A kisház épp hogy állt. A falakat itt-ott tartotta pár ág, a lyukakat pedig mikor mivel fedték be. A szerte szét ázott fa miatt bent hatalmas pára uralkodott, ami miatt olyan volt a hely, mint egy botanikus kert. De a kis részletek mutatták, hogy használják. Michonne vagy Aly, vagy mind kettő. A friss karcok az asztalon, a még el nem rohadt gyümölcsök, a megevett nyúl csontjai, a padlón kijárt utak. Emberek nyomai. Ahogy befordultam a kanapéhoz, láttam azt, amit Michonne is. Amiért úgy gondolta, hogy megéri várni. Alyssa bicskája volt az. Ami ott hevert a sarokban. A már össze gyűrt pokrócán. 
Ekkor tört ki belőlem a sírás. A térdemre rogytam és zokogni kezdtem. Az igazság mellbe csapott. A fájdalom, hogy őt is elvesztettem, most jött napvilágra. Nem akartam ezt az érzést, így elnyomtam magamban olyan mélyre, hogy ne is gondolkodjak rajta. Hogy ne érezzek, de így csak erősebben csapott meg. Ő volt az egyetlen dolog ami még életben tartott, és most ő is itt hagyott. 
-Sajnálom.. -suttogtam- Sajnálom..

-Tudom..