𝐝𝐞𝐚𝐝𝐥𝐲 𝐥𝐨𝐯𝐞 | ÍRÁS ALATT

OTTHON

Egy réten vagyok.. olyan csendes minden. Mintha végre minden nyugalomra lelt volna, mintha biztonságban lennék végre, utoljára. Csak az én szívem kalapál és nem hagyja, hogy a csönd magával rántson. De annyira vonzz, hív magához, elengedném végre, ha tehetném és úsznék az árral.

A hasogató fejfájástól alig bírtam kinyitni a szemem. Pedig már percek óta hallgatóztam. Járkálások hangja sem jutott el a fülemig, olyan volt, mintha egyedül hagytak volna.
Egy ágyon feküdtem, más ruhában, sebemet kötés fedte.
A kezemet lassan a hasamra raktam, megnézzem fáj-e még. Az a szúró, égő érzés elmúlt. Fájt, de nem ugyan úgy. A tüdőm kezdett összeszorulni a gondolat miatt, hogy nincs vége.
Nem tudnám újra végig csinálni. Így, hogy tudom, hogy bármikor előránthatnak egy fegyvert, attól gyorsabb pedig én sem lehetek. Tényleg meghalhatok, az ő akaratuk szerint. Úgy és akkor amikor ők szeretnék.
Hiába vágynék rá, de nem így. Nem hagynám, hogy más ontsa ki az életem. Mert akkor csak úgy végezném, mint a bátyám. Végülis az alma nem esik messze a fájától.

-Bazdmeg..-suttogtam.
A szám ki volt száradva, hang alig akart kijönni a torkomon. Lassan átmozgattam a kezeimet és a lábaimat, hogy fel tudjak ülni.
Szédülten ültem az ágy szélén és bámultam a szürke falra. Úgy éreztem magam, mint aki másnapos. Jó vicc, mi?  A kis szoba tele volt mindenféle hülyeséggel. Játékok, ruhák, koszos tányér villával.
Ahogy körül néztem egyre jobban tudatosult bennem, hogy nem vagyok bezárva. Egy lepel fedte le az ajtót, semmi más nem akadályozta azt, hogy kimenjek onnan.
-Ezek nagyon hülyék..- kezdtem el az ágy szélére csúszni, hogy megálljak a lábamon.
Lassan ráhelyeztem a súlyom, majd felálltam. Nem voltam sokáig a magas levegőben, hisz másodpercek alatt a térdemre estem. Négykézláb tartottam magam el a talajtól. A szemem megtelt könnyel, a fogaimat pedig összeszorítottam. Egyszerre éreztem fájdalmat a testemben és a lelkemben.
Arrébb másztam a földön, hogy a kezembe vegyem a villát. Jobb a semminél. Ha nem is ment meg, valakit megszúrkálhatok vele.

Nem járt más a fejemben csak az, hogy valakit megbüntessek a fájdalmamért. Hogy megkapják azt amit megérdemelnek. Semmi mást nem akart jobban a szívem, csak hogy lássam őket megfulladni a saját vérükben. És ezt az érzést a tehetetlenségem csak növelte.
Legszívesebben a földön maradtam volna, összekuporodva a sarokban, hogy kisírjam amit kitudok, de ahhoz túlságosan dúlt bennem a vágy.

Az emeletes vaságy létrájában újra felálltam. Még nem voltam stabil, de már elég erőm volt ahhoz, hogy ne essek újra össze.
Kihúztam a függönyt és kiléptem egy folyosóra. A kezemben úgy szorítottam a villát, mintha az segítene megtartani az egyensúlyom.
Az idő kellemesen meleg volt. Elég volt egy hosszú ujjú. De mégis rázott a hideg. Az ideg vagy a sok vérveszteség miatt, nem éreztem magam jól.

A folyosóra kilépve egy teljesen más közeg tárult elém, mint abban a lepukkant büdös szobában, ahol szétlőtt az a szemétláda. A kis ablakokon beszűrődött a nap fénye, amitől hunyorogni kezdtem. Egy börtönben voltam. De már rég nem szolgált börtönként, látszott rajta. Azok a kerítések amik a régi világban megakadályozták volna a kijutást, azok most megvédik azokat akik benne vannak. Sosem gondoltam volna bele, milyen jó védelmet nyújthat a mai világban egy ilyen hely. De persze a bejutás és a megtakarítás nem lehetett egyszerű, kivéve ha eleve elhagyatott volt mielőtt minden bekrepált. De ahogy elnézem nem rabok élhetnek most a falakon belül, inkább egyszerű emberek. De mit is kellene egyszerű emberek alatt érteni? Már semmit sem lehetne normálisnak vagy egyszerűnek mondani. Aki idáig kihúzta, azoknak vér tapad a kezéhez, akár akaratlanul is. De nem az a lényeg most. Most az a fontos, hogy minél hamarabb kijussak innen, bármi is ez a hely.

Hirtelen eszembe jutott az a sok álom, amik a napokban kavarogtak a fejemben. Egyáltalán abban sem vagyok biztos, hogy napokig voltam kiütve. Lehet, hogy hónapok óta itt fekszem. De akkor miért tartottak volna életben?
A legtöbbször Michonne és Daryl bukkantak fel a fejemben. Sokszor úgy éreztem, mintha tényleg ott lennének velem. De Carl hangját is véltem hallani. Szomorú volt, mintha nem akarna elveszíteni.
El sem tudom mondani mennyire hiányzik az én kis rosszcsontom. Mostanra már biztos egy érett fiú lett belőle. Remélem. Bár az lenne a legjobb ha végre láthatnék valakit, bárkit. Mert egyre jobban kezdem azt érezni, hogy már kurvára egyedül vagyok. Lehet tényleg meghaltam. Ez a pokol?

Csak gondolnom kellett arra, hogy jelenjen meg valaki. A folyosó jobb oldalából egy ajtó csapódás rázta fel a gondolataimat. A vér meghült a testemben a pulzusom pedig az egekbe szaladt. Egy férfi volt, hallatszott a járásán. A villát továbbra is a kezemben fogtam, hogy megvédje nyomorult életem.
A szőkés, majdnem vörös hajú férfi egy nevetséges bajusszal az orra alatt elkezdett felém jönni. Nem igazán vett észre. Olyan volt mintha keresne valamit.
Az ajtó mellé támaszkodva megvártam amíg belép a folyosóra. A fejét rögtön az irányomba fordította.
-Úristen!? Te felkeltél?
Gondolkodás nélkül szúrtam bele a villát a combjába, mert magasabbra nem bírtam emelni a kezem.
A férfi ordított, majd a térdére hullott, akár csak én pár perccel ezelőtt.
-Hol van a főnököd?-suttogtam.
-Alyssa! Nem ott vagy ahol gondolod!
-Elég a hülyeségből! Válaszolj az istenit!
-Axel!? Mi történt? Hol vagy?- kiabált egy női hang abból az irányból, ahonnan jött.
-Carol! Itt vagyok..

Jól hallottam? Hátrébb léptem a férfitól és eldobtam a villát. A szívem azt kívánta, hogy tényleg ő legyen, látni akartam. De valamiért az agyam azt súgta, hogy az lehetetlen és a villáért nyúlt volna.
-Axel!?- lépett be közben a folyosóra a rövid szürke hajú asszony.
A levegő megfagyott.
Tényleg ő volt az. Mintha szellemet látna az ember. Az arca cseppet sem változott, de a haja hosszabb lett.
A szeme megtelt könnyel, ahogy realizálta, hogy ott állok előtte.
Az enyém is.