𝐝𝐞𝐚𝐝𝐥𝐲 𝐥𝐨𝐯𝐞 | ÍRÁS ALATT

FESZÜLTSÉG

Ahogy próbáltam a csuklómat meglazítani a kötelek között, csak Alyssat néztem. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Olyan sokat, mégis keveset változott. Mintha tegnap lett volna, hogy a farmon voltunk. Kettesben, úgy, hogy Shane ne lássa.
Shane. A szívem ketté reped, akárhányszor rágondolok milyen lehetett neki megtalálni a halott bátyját. És az igazat nem is tudja. Nem is fogja. Nem élheti át azt a fájdalmat. Hisz ez az egész mind miattam van. Minden az én hibám.

-Daryl..-Alyssa halkan, remegő hanggal szólított meg.
Felnéztem, megráztam a fejem. A kormányzó rég eltűnt a szobából. Itt hagyott minket egyedül, újra. Carl szeméből hulltak a könnyek, Aly se volt messze tőle.
-Mi az? -kezdtem el megint mocorogni, hogy végre kijussak.
-Hogyan ölték meg a foglyokat? -csukta be a szemét, hogy ki tudja mondani a teljes mondatot.
A torkom eltömült. A sok kép kocka visszatért az emberek sikításaival.
-Ne gondolkozz ezen! -már rángattam a kezeimet a hátam mögött.
-Daryl, tudnunk kell! Hátha van kiút!
-Nem..
-Daryl! -emelte fel a hangját.
Éreztem, hogy fél. De a kölyköt féltette, nem volt titok.
-Nem! -csuklott el a hangom ahogy én is próbáltam kiabálni.
Hátra dőltem és kifújtam a levegőt. Szorítottam a szemem, hogy véletlenül se kelljen a szemébe nézzek.
-Nem.. -ismételtem el magam, suttogva.
Most először éreztem azt, hogy innen nincs kiút. A testvérem is elárult, ami nem meglepő, de azt hittem nem hagyná, hogy megöljenek. Alyssa is itt ragadt, senki nem tud rajtuk segíteni.
-Miért jöttél egyedül?
-Nem..
-Teljesen elment az eszed?! -vágtam közbe, mielőtt még válaszolt volna- Tényleg azt hitted, hogy egyedül sikerül? Vagy tudtad, hogy nem?
Sóhajtott, a szemében már fájdalom is ült a félelmen kívül. Még sohasem beszéltem így vele, de nem tudtam abbahagyni.
-Te tényleg azért jöttél ide, hogy meghalj? -suttogtam.
-Daryl.. -nézett a szemembe.
A nagy szemei csak csillogtam a gyenge lámpa fényben. Főleg a könnyektől.
-Nem, Alyssa. -ráztam meg a fejem- Nem teheted mindig ezt! Nem lesz attól jobb senkinek, ha ezt teszed.
-Nem értheted. -vágta rá.
-Tényleg nem. -nem is tudtam rá nézni.
Olyan hirtelen változnak az ember érzelmei, ha veszélyben van. Egyik pillanatban le sem tudod venni a személyről a tekinteted, máskor rá se bírsz nézni. Hogy tehetne ilyet? Képes lenne csak azért meghalni, hogy mi élhessünk? Már egyszer megpróbálta! Nem volt elég?!

Carl csak csendben sírt a harmadik székben, Alyssa maga elé bámult, szinte alig pislogott. A kötél a kezeim körül pedig egyáltalán nem lazult.
A szívem még mindig ki akart ugrani a mellkasomból. A légzésem hangos volt, mintha lefelé eresztenék. Nem rá haragudtam, hanem arra amit akart tenni. Ami sikerülni is fog, nem sokára. Hisz mind meghalunk. De ahogy a kormányzót ismerem, neki kellesz végignézni az egészet, mielőtt ő következne. Egyszerűen nem tudom, mi jöhet még. Olyan sok féle képen láttam már embereket meghalni, hogy azt sem tudom melyik lenne a legjobb. Melyik lenne kevésbé fájdalmas. Nekem és neki is. Melyiket lenne képes végignézni.

-Nem akartam meghalni, most. -törte meg a csendet- Most nem.
-Most nem?! -már teljesen kész voltam a halál gondolatától.
-Fejezzétek már be! -megszólalt végre a kölyök- Nem tudnátok nem veszekedni? Úgyis meghalunk..
Ahogy a remegő hangja visszhangzott a szobában, végigfutott a hideg a hátamon.
Alyssa ránézett, szeméből már patakként hullottak a könnyek.
-Kölyök.. -suttogtam, de semmi mást nem tudtam hozzá tenni.
-Csak hagyjátok abba.. -rázta meg a fejét.
Alyssa rám pillantott. A vérem megfagyott. Megint itt van, egy karnyújtásnyira tőlem, és megint elveszítem. Ez fájt a legjobban. Nem Merle, nem a halál. Hanem az, hogy elveszítem, megint.

Lépések. Gyorsak, szinte alig hallhatóak. Éreztem, ahogy az izmaim megfeszültek. Levegőt se mertem venni.
A kulcs elfordult. A szívem megállt. Hát ennyi volt?

Shane teljesen megőrült. A sötétben akarja megkeresni a gyereket. Mikor valószínűleg már halott.
-Rick, menjünk!
-Megyek én is. -álltam fel az asztaltól.
-Nem! -szinkronban nézett vissza a két Walsh.
Shane farkas szemet nézett velem, ameddig leültem. Oldalra se kellett pillantanom, hogy tudjam, hogy a húga pont ugyan azt csinálja.
Elmentek. A ház pár percig teljesen csendben volt. Lori kezdett el először pakolni. Ő és Carol csinálta a vacsorát, így az ő feladatuk volt el is takarítani.
-Nagyon finom volt.. -Aly rámosolygott Carolra, megsimogatta a vállát majd elindult a lépcsőn felfelé.
Szemből Carl rúgta meg a lábam, hogy menjek utána. Először nem értettem, de tipikus nézésével bólintott utána.
-Köszönöm. -álltam fel én is az asztaltól.
Alyssa már rég a szobában volt, ült az ágy szélén. Rám várt.
-Mi volt ez? -förmedt rám ahogy benyitottam.
-Csak segíteni akartam a bátyádon.
-Neki nem kell segítség.
-Nem értem ez miért baj?! -csuktam be az ajtót magam mögött, de feleslegesen, hisz minden áthallatszott.
Elnevette magát, hogy lentebb nyugodjon valamennyivel.
-Miért nem tudsz egyszer maradni? Miért kell mindig elszaladni, amikor esélyed van rá? -állt fel az ágyról.
-Nem akartam elrohanni.
-De mindig azt teszed. -fordult el, hogy megcsinálja az ágyat.
-Nézz rám Aly. -megfordítottam a csuklójánál fogva.
Keze szinte eltűnt az enyémben, olyan kicsi és vékony volt.
-Miért? -lefelé szegezte a tekintetét- Nem akarok.
-Tudod, hogy utánuk megyek. Nem tudsz megállítani.
Kitépte a kezét a markom közül.
-Menj is. Nem akarlak látni. -fordult el megint.
-Holnap tudom, hogy hálás leszel. -suttogtam, majd kimentem az ajtón.
Még ahogy a folyosón jártam, hallottam ahogy a földhöz vág valamint mérgében, de nem álltam meg.
-Glenn! -fordultam vissza a konyhába- Fogdd a cuccod. Négyen többre megyünk.

-Aly! -Carl remegett a székben, amikor kinyílt az ajtó.
-Mi a fasz! -esett le egy kő a szívemről.
A katanás nő berobogott a szobába.
-Michonne! Őt vidd először! -Alyssa ráordított, amikor az megpróbálta leszedni róla a kötelet- A gyereket!
Michonne egy pillanatra mélyen a szemébe nézett, mintha ő is tudná, hogy ez a helyes.
-Francba, Alyssa! -elvágta a kötelet ami Carlt fogta le.
Tiszta vér volt a ruhája, arca tele új sebekkel. Nem lehetett könnyű lejutni ide.
-Vidd ki! -mondtam.
-Nincs idő. Ti is jöttök!
-Mi? Mire nincs idő? -Alyssa fentebb ült a széken.
-Sokan vannak, valószínűleg tudják hová jöttem. És nem örülnek.
Ahogy ezt kimondta belőttek az ajtón. Michonne a falhoz rántotta a gyereket.
-Mondtam! -kiáltott, majd kihúzta a övéből az egyik lopott pisztolyát.
-Csak vidd ki innen! -Aly ordított.
Egyszerűen megállt az idő. De volt esély. Nem állatokként halunk meg. Harcolni fogunk.
Pár lövés után tiszta volt a terep. Carlt a falhoz nyomta, hogy biztos hogy ott maradjon. Majd hamar kiszabadított minket is. Alyssa megölelte majd adott egy csókot a kölyök fejére.
-Menjetek. Mi fedezünk titeket. -lökte meg gyengéden a nőt az ajtó felé.
Hezitálás nélkül bólintott, majd elindult. Még néztük ahogy felszaladnak a lépcsőn és eltűnnek a fordulóban.

-Alyssa.. én.. -motyogtam.
-Halgass.. -borult a karjaim közé- Csak halgass..
Kezeit körém fonta és magához szorított.
-Sajnálom. -húztam jobban magamhoz.
-Shh.. -lélegzett bele a mellkasomba.
Éreztem, ahogy könnyei átitatják a ruhám anyagát. Ez volt az a pillanat amikor végre a kezeim között tarthattam őt. Annyi idő, annyi szenvedés után. Végre itt volt. Ha most meg is halunk, együtt tesszük azt.
-Menjünk. -húzódott el.
-Nem hagyhatjuk ennyiben. -fogtam meg a csuklóját ami már tiszta seb volt a kötél miatt- Most nem rohanok el.
Szemei felcsillantak. Az emlékek, vagy a bosszú vágya. Nem tudtam eldönteni.