𝐝𝐞𝐚𝐝𝐥𝐲 𝐥𝐨𝐯𝐞 | ÍRÁS ALATT

SOSINCS VÉGE

[rövid betekintés (Alyssa)]

Michonne. Szép név. Illik is hozzá. A nő bőre gyönyörű csoki barna volt, haja raszta zuhataga fel volt kötve egy bandanával. Titokzatos jelleme csak kiváncsibbá tett iránta. Főleg az a tény, hogy miért van kettő kóborló hozzá láncolva. Az eléggé érdekes látvány volt.

-Hogy élhetted eddig túl, ha pár kóborló megilyeszt? - kérdezte, miközben letörölte a kardjáról a maradékot, amit a rothadók hagytak hátra.
-Nem egyedül...- sétáltam tovább mellette.
Rám nézett, mint aki emlékszik saját emberei elvesztésére.
- Sajnálom..- mondta halkan.
- Nem haltak meg. Csak elhagytak, vagyis elmenekültek és ott felejtettek.
Arc kifejezése mindent elárult. Mondjuk nem is hangzott túl jól ahogy mondtam. Tényleg nem. Itthagytak. Azért ez nem volt szép.
- De most utánuk indultam, mert nagy valószínűséggel nem direkt tették. Az autópálya felé indultak. Biztos vagyok benne.
- De az a másik irányba van. -nevetett és mutatta a helyes irányt.
-Mi?
Úgy látszik teljesen hülye vagyok a tájékozódáshoz.
- Hát igen, egyedül nem mennél sokra..- nevetett tovább.

Irányt változtatva haladtunk tovább.
- Miért akarod őket annyira megtalálni?
- Ők a családom. A bátyám.. -nem tudok róla beszélni.
-Semmi baj, nem kell elmondanod, megértem. Sajnálom.
Bólintottam.
- De a többi ember akik igazából senkik számomra, ők is a családom. Érted?
- Sajnos nem. Én senkivel nem álltam össze az egész óta. Nem bíztam még sohasem senkiben.
- Akkor nekem miért segítettél, vagyis segítesz?
- Mert magadtól nem sikerülne. Így nem hagyhatom, hogy meghalj.
Furcsa, hogy nem bízott még senkiben. Én benne szó nélkül megbíztam. Ami valószínűleg nem egy jó döntés, hogy az életemet egy idegen kezébe bíztam. De, ha belegondolok, akkor mindenki más is ezt tette, amikor találkoztak velünk és Shanet követték. Még valami jó is kisülhet belőle. De az is lehet, hogy túl optimista vagyok, mert csak annyit szeretnék, hogy megtaláljam Darylt.

Az erdő kezdett felébredni. A madarak repkedtek, a gyomrom pedig kezdett korogni. A szél is felerősödött, aminek örültem, hisz a kis rohanásban az előbb egy csöppet megizzadtam. Nem volt megerőltető, de annyi réteg ruha van rajtam, hogy nem csodálom.
Michonne az utat vágva haladt előttem, én pedig követtem őt, mint egy kisgyerek. Vajon, ha megtaláljuk a többieket, akkor ott marad velünk? Vagy tovább megy? Bár nem említette, hogy tart e bárhová.
A láncon koslató lények ártalmatlanok voltak. Kezeik le voltak vágva, állkapcsuk sem volt, így ezzel lehetetlenné téve azt, hogy megharapjanak. Okos húzás. Úgy látszik ő okosabb és erősebb is náluk.
De semmit sem tudok róla. Én már kiteregettem az egész életem ő pedig egy szót sem szólt az övéről. Bár nem szívesen szeretném faggatni, mert hát nem szabad elfelejtenem, hogy van egy szamuráj kardja. Ami elég menő, de ijesztő is egyben.

- Lassan odaérünk..-fordult hátra- fél óra lehet hátra.
Mennyi? Már a lábaim nem bírták.
- Hogyhogy?
- Mivel jó pár km-t a másik irányba mentél/futottál.. Így hozzá kell számolni azt is.
Tényleg. Nem keveset mentek az ellenkező irányba. És a csiga tempónkban nem is csodálom, hogy ilyen sok az idő.
Hirtelen megállt előttem a titokzatos nő és fülelni kezdett.
- Most mi a baj? -néztem rá.
- Ez a baj. Nem tudom. De valami nincs rendben.
Kezdtem azt hinni, hogy nem százas, amikor hirtelen előkapta a kardját és a hátam mögötti kóborlót felnyársalta.
Nem lett volna semmi baj, ha nem követi őt több ezer.
- A horda!- kiáltottam.
- Erről miért nem szóltál?!- állt mellé, hogy védelmet nyújtson.
Elővettem a fegyverem és a bicskám, hogy én is tudjak harcolni. Michonne pillanatok alatt leszerelt több tucatnyit. Közben én is végeztem párral a bicskám segítségével. De nem voltam olyan gyors, mint ő, így egy nekem esett és földre vitt.
- Michonne!? - kiáltottam, de túl messze volt.
A kezemet a hasával leszorította a kóborló, így megakadályozva azt, hogy a bicskámmal megölhessem. Kénytelen voltam fejen lőni. A puska túl közel volt a fülemhez, így az egész fejem lüktetni kezdett, ahogy meghúztam a ravaszt. Nem hallottam semmit, közben pedig a halott agyvelője az arcomra folyt.
A következő pillanatban már a testet lerántotta rólam Michonne és elkezdett felállítani.
- Túl sokan vannak!- látszott a száján, hogy kiabál, de egy árva hangot nem hallottam.
-Micsoda?- kezdett kidugulni a fülem.
- Be kell olvadnunk..
- Azt mégis hogyan?- kérdeztem miközben szaladtunk a horda elől.
- A kóborlók, megvédenek.- mutatott a kettőre- Gyere a lepel alá, hogy ne érezzenek!
Szó nélkül mellé bújtam, majd a tempójukat felvéve, teljesen eggyé váltunk a halottakkal.