𝐝𝐞𝐚𝐝𝐥𝐲 𝐥𝐨𝐯𝐞 | ÍRÁS ALATT

AZ ILYENEK NEM VÁLTOZNAK

Elengedtem a fadarabot és lassan felálltam. A férfi közben leült az asztal másik oldalán lévő székre. Arcára kiűlt a győzelmi mosoly, mert tudta, hogy nála van a halálos fegyver. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy elveszem az asztalról és beleengedek egy golyót. Vagy többet. De nem csak ő van itt, így ha megteszem, nyolcan lőnek vissza rám, ha nem többen.
-A helyében nem tenném..-mondta, miután észrevette, hogy a pisztollyal szemezek.
-Csak egy gondolat volt. De nem ígérek semmit.- léptem hátrébb- Hogyan is hívják magát? Nem vagyok valami jó nevekben.- húztam továbbra is az időt.
-Ahogy mondtam, itt mindenki kormányzónak hív.
-Wow.. Ennyire szar nevet kapott volna a szüleitől?
Rögtön eltűnt a vigyor a képéről, az enyémen pedig megjelent. Mindig is szerettem addig feszíteni a húrt, ameddig el nem szakad.
-És miért csak ilyen mocsok disznók dolgoznak magának? Ez bele volt foglalva a jelentkezési lapba?
-Elég..
-De most miért? Beszélgetni akart.. Én csak próbálkozom.
-Itt nem te leszel az, aki kérdéseket tesz fel.
Hová tűnt a magázódás?
-Értem, hogy próbálod adni itt a kemény kislányt, de látszik, hogy félsz. Hogy hazudsz. Azt hittem Merle figyelmeztetett. Úgyhogy mielőtt elkezdem, újra elmondanám. Ne hazudj, mert annak következményei lesznek.
Akkorát nyeltem, hogy visszhangzott a szoba..
-Mikor ismerted meg Merlet?
-Ez most miért fontos?
-Válaszolj!
-Nem tudom! Pár nappal a őrület után. De nem sokáig voltunk egy táborban. Megha.. vagyis eltűnt. Még keresték a többiek, de nem találták.
Hátra dőlt a székben, kezével pedig az asztal lappal játszott.
-Mindenki azt hitte, hogy halott. Még valami?
-Merle azt mondta, hogy egy elég kezdő voltál, amikor ismert. Szerinte nem te voltál. Nem lettél volna képes olyasmire. Szerinte, csak magadra akarod vonni a figyelmet, mert olyan vagy mint a bátyád.
Rögtön felment a vérnyomásom, pedig tudtam, hogy ezt csak a védelmemben próbálta tenni.
-Nem tud ő semmit.
-Akkor mondd el, légyszives.
A személyiségétől falra tudtam volna mászni.
-Már neki is mondtam, hogy a tél kezdete óta egyedül vagyok. Ha az embert nem látják el, de megvan benne az élni akarás, előbb-utóbb alkalmazkodni kezd. Én is ezt tettem. Túéltem. Magamtól. És igenis képes vagyok olyan dolgokra. Nem azért, mert a bátyám egóját vettem át, hanem, mert ugyanaz a vér vagyok, mint ő volt. Érzelmek nélkül tudok gyilkolni. Mert már a mai világban semmi sem számít. Vagy élsz, vagy halsz. És az egyiket mind ketten tudjuk, hogy senki nem akarja.
-Ezért ölted meg az embereim? Hogy túlélj?
-Mi másért? Nem hobbiból tettem. Mind megérdemelte.
-Mégis miért?
-Mert.. Azt akarták tenni, amire csak a legundorítóbb lények képesek. Az ilyen embereket, pedig nem szabad életben hagyni. Mert ha nem te, akkor más fogja átszenvedni a tetteiket.
Közben végig a szemembe nézett, mintha farkasszemet néznénk egymással. Ettől, csak még jobban azt éreztem, hogy baj van a fejével. Legszívesebben bele rúgtam volna abba az ocsmány tekintetébe.
-Hihet bármit, én úgyis az igazat mondom.
-Tudom...- sóhajtott.
-Akkor mit akar még mindig.
-Mert még nem hallottam az egész történetet.
-Magamtól úgysem fogok beszélni..
-Mivel szedted szét az egyik fejét? Már arra rájöttem, hogy valami erős nyak ellenes dolog lehet a fejedben, de én még olyat nem láttam.
Milo. Szétkapta a a kopaszt másodpercek alatt, úgy, hogy nem lehetett kivenni belőle, hogy mi volt az.
-Egy kutya volt. Mit gondolt? Meg akartam tanulmányozni a férfi belső gondolatait is?
Mosolygott, majd újra komolyra vette a témát.
-Hogyan találtál rájuk?
-Ételért, menedékért kutattam, mint mindenki. Egy az iskolán kívül támadott meg, a többit meg megtaláltam. Nem nagy kaland.
-Hol van az íjad?
-Eldobtam, amikor láttam, hogy jön a kocsi.
-Okos.
-Még valami?
-Még gondolkodom.
-Ha tudja, hogy én voltam, miért nem öl meg? Akkor mindenkinek egyszerűbb lenne.
-Azok az emberek nem voltak a kedvenceim, és ha egy nő el bírt velük bánni, akkor nem is voltak arra méltók, hogy életben maradjanak.
-Ez nem jól jött ki.
-Szerintem meg csak magának nem tetszik.
Visszatért a magázódás.
-Ezzel mire akar kilyukadni?
-Lehet, hogy még hasznát venném.
Erősen kétlem, hogy abba én is belemennék.
Hallgattam, mert nem tudtam mi lenne a megfelelő válasz erre. Ha befogad, akkor belülről tudom őket kiírtani, de nagyobb a valószínűsége annak, hogy rájönnek és meghalok. De ha nemet mondok, akkor is meghalok, mert akkor nincs miért élnem. Csak egy őrült nő vagyok a szemében aki mínusz 4 embert hozott a nyakára.
-Nincs melege? Kér vizet vagy valamit?- tért vissza a mű úriember stílusához.
Nem éreztem, hogy ez rossz irányba mehet el, így bólintottam.
-Carlos!- fordult az ajtó felé -Egy pohár vizet, kérlek.
A mexikói benézett, majd mint egy szorgalmas rabszolga szaladt a folyadék után.

A lámpa fénye gyengén égett, én pedig a falhoz lapulva nem látszódtam a számára. Kihasználva azt, hogy nem látja merre jár a tekintetem, körbe jártam a szememmel a szoba minden sarkát. Nem akartam belenyugodni a ténybe, hogy már éppen vizet hoznak nekem, mert nem bíztam bennük. Még mindig a kiutat kerestem. Bármit, amivel kijuthatok innen. Egyszerűen a hideg rázott ezektől az emberektől.
Sokat mesélt hasonlókról Shane. Ezektől csak akkor lehet megszabadulni, ha azt teszed amit mondanak. Mert ha nem, akkor gondolkodás nélkül tesznek el láb alól. Az ilyenek még élvezik is, sportot űznek belőle. De ha egy adott pontból nézzük, én sem vagyok jobb náluk. Én is gyilkos vagyok. Az elmúlt világban már rég börtönben ülnék. Lehet jobb is lenne. Akkor nem egy elmebeteg ülne most itt előttem és beszélne arról, hogy mit tettem és mit nem. Jól tudom mit tettem, tudom, hogy miért és kiért. Nem kell emlékeztetni rá. Nem szeretnék. Muszájból tettem, nem pedig azért, mert úgy volt kedvem.

Kinyílt az ajtó.
A Carlos nevű férfi belépett rajta, de a kezében nem volt pohár.
-Mi ez?-néztem rájuk.
Előrébb léptem és felvettem egy tört szék darabot a földről.
-Vedd le a felsődet.
-Nincs rajtam harapás.
-Nem is azt mondtam.
-Nem.
A mexikói kivett a zsebéből egy kést és lerakta az asztalra. Ránézett a kormányzóra, majd rám kacsintott.
-Mostmár elmehetsz...-nézett vissza rá az egoista.
Sóhajtott, majd kifordult az ajtón maga után becsapva azt.
-Hol van a vizem?
-Olyan nincsen. Gyere ki a fényre!
Lassan a lámpa alá álltam, közben a fejemben az összes lehetséges módon kínoztam őt halálra.
-Vedd le a felsőd.-szinte suttogta.
A pulzusom megemelkedett, a légzésem pedig ritmustalanná vált.
-Nem!- csordult ki a szememből egy könnycsepp.
A pisztoly felé nyúlt, majd miután kibisztosította, rám szegezte. Arcán újra megjelent az undorító vicsor.
-Vedd le.. Vagy meghúzom a ravaszt.
-Azt hiszi érdekel? Húzza.
Ahogy kimondtam a tár megfordult a fegyverben. Üresen sült el. Akkor már sírtam.
-Ezt már nem sokáig játszhatjuk.
-Ez csak magának játék. Beteg állat. -az asztal elé köptem.
Újabb kattanás. Hatból kettő megvolt.
-Jobb ha siet.
-Azt várhatja.
Újra élessé tette a fegyverét. A kattanásnak teljesen más hangja volt. Tudom milyen, ha a golyó belekerül a csőbe. Ez az a hang volt, és ezt ő is nagyon jól tudta.
-Látod.. eddig tartott a móka. Vedd le.
Hiába próbáltam hősiesen meghalni Michonneért, egyszerűen képtelen lettem volna rá. Eldobtam a fát és lassan levettem a hosszú ujjút magamról. Alatta még egy atléta fedett engem, de így úgy éreztem, hogy semmi sincs rajtam.
A könnyeim addigra már átáztatták a rajtam feszülő szövetet.

A kettőnk közt lévő csendet újra megszakította a az ajtó nyílása. Egy eddig ismeretlen alak rangatott be háttal valakit. Alakjáról hamar leírt, hogy a szomszédban kínzott nőről van szó.
-Rossz helyre hoztad!- ordított rá a kormányzó.
-Glenn!?- üvöltött a nő zsákkal a fején.
A mellkasom beesett és a sokktól nem tudtam szóhoz jutni.
-Vidd már ki!
-Maggie!?- kiáltottam vissza rá.
A levegő megfagyott egy pillanatra. A két idegennek hamar leesett, hogy ismerem a nőt.
Maggie arcát nem láttam a fekete zsáktól, de tekintete rám szegeződött. Tudtam, hogy ő is pont ugyan úgy le van sokkolóva, mint én.
-Alyssa?!- suttogta.
Ennyi kellett. Vissza lehajoltam a tőrért és ráugrottam az asztal másik végén ülő férfira.