A hóesés egyre erőteljesebb volt az utcákon. Gabi nyitva az albérletének ajtaját léptek be a meleg helységbe.
-Takaros kis lakás! Itt laktál végig?-kérdezte Steve ahogy felmérte a szemével a helységet.
-Nem nagy, de nekem bőven elég!-követte a kapitányt.
-Gabi...!
-Készítek teát!-hagyta ott a nappalit ahogy a konyhába ment.
-Gabi...!
-Van narancs-csokis, gránátalmás, puncsos, alma-fahéj...milyet szeretnél?
-Miért nem nézel rám?-Gabi megállt ahogy a vízforralóba belehelyezte a vizet.
-Mert nem tűnik valóságosnak az ami történik...!
-Miért?
-Két év...két évet voltunk külön...!
-Az első házasságunk után több idő telt el!
-Az teljesen más volt...!
-Miben?
-Mert ott elváltunk, nem voltak többé terveink...!
-Mindig voltak terveink...!-Gabi nem reagált.-Gabi...!
-Forró a víz...milyet szeretnél?-fordult vissza a pult irányába.
-Meg akarlak csókolni...!-jegyezte meg a semmiből.-Meg akarlak csókolni...!-egy apró sóhaj után fordult a kapitány irányába de mielőtt bármit mondhatott volna már Steve ajkai csókolták őt. Hogy ellenkezni akart e? Nem. De ez a csók nem akart megszűnni. Egyre jobban belefeledkeztek a csókba, Gabi kezei pedig gyengéden fogták át Steve nyakát. A kapitány kezei a fenekére csúsztak majd egy könnyed mozdulattal emelte őt fel. Gabi lábai a csípőjét ölelték.-Soha se lesz ennek vége köztünk...!-mondta ahogy a szemébe nézett.-Soha, érted? Menekülhetünk egymás elől, hazudhatunk egymásnak...de mi mindig együtt leszünk!
-Míg a halál el nem választ?
-Míg a halál el nem választ!
Éjjel egymás karjaiban aludtak. Apró csókok, simogatások váltogatták egymást. Mégis a biztonság amit egymás karjaiban éreztek szavakkal lehetetlen lett volna leírni. Reggel Gabriella kipihenten ébredt és egy apró mosollyal az arcán. Hátranézve a válla felett tapasztalta hogy a kapitány már nincs mellette.
-Steve?!-ült fel ahogy a személyt kereste a szobában. A szeme a kezére tévedt amin egy tárgyat pillantott meg. Maga elé emelve nézte a kis csillogó tárgyat ami annyi boldogságot jelentett neki. A gyűrűje. Az ajtó kulccsal való nyílására figyelt fel. Steve zacskóval a kezében sétált be, míg a másikba tartóba helyezett kávék voltak.
-Felébredtél kicsim?-helyezte az asztalra a zacskót majd hogy végre felszabadult a keze az ajtót bezárta. Egyenest Gabihoz sétált akinek a tekintete nem hazudott.-Mi a baj?-ijedt meg Steve.
-Azt hittem...elmentél...!
-Csak a boltba mentem reggeliért!-simogatta meg az arcát.-Miért hagynálak el mikor végre újra az enyém vagy?
-Nem találtalak itt és...!
-...ne folytasd! Soha se foglak elhagyni! Soha! Hisz ezt este is megbeszéltük!
-Végig...nálad volt?-kérdezte Gabi.
-Micsoda?-Gabi a kezét nézte.-Terveink voltak igaz?-Gabi bólintott.-És egyszer valóra kell őket váltani!
-Még mindig a feleségednek akarsz?
-Még mindig? Csak téged akarlak feleségemnek! Csak neked engedem hogy a nevem viseld!-csókolta meg. Gabi szorosan bújt Steve mellkasához.-Ugye most nem sírsz?-nem reagált.-Gabi!
-Azt hiszem nem csak álmodni akarok többé rólunk...!
-Gabi...!
-A feleséged szeretnék lenni...!
-Öltözz!
-Mi?
-Öltözz! Hazamegyünk és azonnal oltárhoz viszlek!
-Te nem viccelsz!-látta Steve komoly arcát.
-Gyere hozzám és többé nem csak álom lesz ez!
-És ha hibát követsz el...?
-Hibát?
-Ha elveszel de újra nem működne...újra csak egy hiba leszek...!-Steve az ajkaira tapadt.
-Ne merészeld folytatni...!
-Steve...!
-Soha se voltál hiba az én életembe!
-Szeretlek...!-mondta ki végre Gabi.
-Én is szeretlek...! Nagyon szeretlek!
