Steve ébredezett. A szobába beszűrődő fény erősen bántotta a szemét.
-A terveink voltak estére, nem éppen így gondoltam!-hallotta meg maga mellett Gabi hangját.
-Ga-Gabi...!
-Hogy vagy?-simogatta meg az arcát ami teli volt sebekkel.
-Mi történt?-kérdezte ahogy nem emlékezett hogy is került a kórházba.
-Összetalálkoztál a tél katonájával...!-jegyezte meg Gabi.
-A tél...katonája...?-ugrott be neki a kép.-A francba...!-döntötte hátra a fejét.
-Jól vagy?! Hívjak orvost?-állt fel de Steve megfogta a kezét.
-Ne menj el...!
-Csak...orvosért akartam menni...!
-Ne menj...! Múltkor is pont ugyanilyen ajtón sétáltál ki...és többé nem láttalak...!
-Ha megígérem hogy visszajövök, kiengedsz hogy szóljak egy orvosnak?
-Bucky volt az...!
-Bu-Bucky? Mégis kicsoda? Az a barát aki...a katonaságnál volt veled?!
-Ő volt az...ő a tél katonája...!-mozdult meg mire az arca eltorzult.
-Ne mozogj!-szólt rá.-Több bordád is megzúzódott...!
-Nem kaphatják el őt!
-Steve ő...embereket ölt!-lepődött meg Steve kijelentésén.
-De...de az nem ő volt...! Volt...egy pillanat mikor láttam a szemein hogy felismert....! Hisz ő mentett meg!
-Steve biztos csak képzelődtél!
-Kérlek higyj nekem!-szorított Gabi kezén.-Kérlek! Még ha senki se hisz nekem...te higyj nekem!-és mit tud tenni? Ezeknek a szemeknek képtelen nem hinni.
-Hiszek neked...!-Steve megnyugodott.-Mi lesz akkor ezután? Mi lesz ha elkapják...?
-Ki kell jutnom innen...!
-Mi?!
-Ki kell jutnom...!-Gabiba előugrottak a régi emlékek.
-N-nem mehetsz...!
-Gabi meg kell őt mentenem...!
-Steve! Előbb gyógyulj meg!
-Mennem kell...meg kell őt mentenem!-és újra a küldetést választotta helyette.
-Akkor menj....!-engedte el a kezét.
-Ga-Gabi...!-az ajtó kinyitódott amin Tony sétált be.
-Felébredt?-kérdezte volna Gabitól mire ő is meggyőződött a válaszon.
-Fel...!-hagyta ott a kapitány oldalát ahogy kisétált az ajtón.
-A francba!-kelt volna fel mikor rájött mit is csinált...újra.
-Hé! Mit csinálsz?-nyomta vissza az ágyba Tony.
-Engedj!-tört ki a kezei közül. Egyenest a folyosóra ment ahol remélte utoléri őt de már nem látta színét se Gabriellanak.-Mit csináltam már megint...?
Négy nappal később:
Steve kiengedték a kórházból. Az idő alatt míg bent feküdt végig adatokat gyűjtött. Azonban ebben az időben Gabi egyetlen egyszer sem látogatta őt meg. Valamilyen szinten félt attól, hogy ha kiengedik nehogy csak egy papírral találja szembe magát amin a válásukat írják újra alá.
-Óvatosan Tony!-szólt rá Natasha.
-Nagyon fáj?-segítette be a nappaliba Tony.
-Megy segítség nélkül is!
-Tudjuk, de attól segíthetünk nem?
-A feleségem...?-nézett Natashara.
-A feleséged él és virul...!-sétált le az emeletről.
-Gabi...!
-Magatokra hagyunk!-mondta Natasha ahogy az emelet irányába akarta lökdösni Tonyt de Gabi megállította.
-Nem szükséges, nincs miről beszélgetnünk...!-ment vissza az emeletre egy pohár vízzel.
-Mi...mi van veletek?-lepődtek meg.
-Utána megyek...!-állt fel kisebb torzulással az arcán. Tudta a lépcső még egy nagy falat lesz számára hisz a teste sajgott a fájdalomtól. Mégis beszélnie kell vele. Bekopogott az ajtón és addig nem mozdult míg nem kapott engedélyt arra hogy bemenjen. Annak ellenére hogy ez a kettőjük hálószobája.-Gabi...!
-Kitervelted már hogy öleted meg magad?-állt fel az ágyról ahogy a ruhákat kezdte a szekrénybe hajtogatni.
-Nem öletem meg magam!
-Tényleg nem! Végül is szimpla véletlen volt hogy most engedtek ki a kórházból!
-Az baleset volt!
-Balesetnek ezt nem nevezném Steve!-fordult vele szembe. A szemei pirosak voltak a sok sírástól.-Ő végezni akart veled! És lehet...lehet azt mondod láttad a szemében hogy megismert de egy hajszál választott el attól hogy most a sírod mellett álljak!
-Csak az a különbség hogy kettőnk közül nekem már meg kellett tennem!-vágta hozzá. Gabi szemei kikerekedtek.-Ne haragudj...!-sétált hozzá.
-Ez...nem volt szép...!-egy könnycsepp indult meg a szeméből.
-Ne haragudj...!-fogta meg a kezét.-Tudom hogy hülye vagyok, tudom hogy a halál szélén játszadozok de kérlek higyj nekem...! Ő az és képes vagyok megmenteni!
-A kórházba újra a küldetést választottad...helyettem!
-Utánad mentem de...!
-Tudom...! Láttam...!-nézett félre ahogy próbálta összeszedni magát.
-Láttad?-lepődött meg.
-Nem akarom hogy egyedül harcolj....nem ellene...!
-Rendben, magammal viszek akkor valakit!
-Én megyek veled!
-Mi? Nem! Biztos hogy nem!
-Steve!
-Arra esküdtem meg az oltárnál hogy védeni foglak nem harcba küldeni!
-Ez nem harc!
-Akkor minek neveznéd?
-Barát...észhezterítés?-mondta ki a gondolatát.
-Ezt nem hiszem el...!-forgatta meg a szemét.
-Ha nem egyezel bele...!
-Akkor mi lesz? Elhagysz? Újra a boldogtalanságot választjuk?-kérdezte idegesen. Gabi pedig csak átölelte.
-Miért hagynálak el...?-dünnyögte.-Csak...akkor kénytelen leszek a parancsod ellen menni...!
-Gabi...!
-Nem foglak elveszíteni...nem mikor végre enyém vagy...!
