The Young Face Of Death - The Three Year War I.

1. Fejezet

Alex

Nyolc évvel később.

A tömeg abba hagyta a kiabálást egy pillanatra. A csönd ijesztően hangos volt. Alex ellenfele elrugaszkodott és elkezdett felé futni. Vérző oldallal és orral, lihegve közelített, mint egy veszett mutáns kutya. Semmilyen fegyver nem volt nála, már csak a becsületéért tette és ezt Alex tudta. A kardja tőle nem messze hevert a porban, de túl messze ahhoz, hogy felvegye. Alex elővette a kését az oldalára erősített szíjból és a háta mögé dugta. Szegény fiú nem tudta, hogy a vesztébe fut.
A szemében elpattantak az erek, ezért a fehérje vörössé változott. A könnyei összekeveredtek a homlokáról folyó vérrel. A futása átváltozott kétségbeesett kúszássá. Már nem Alex szemébe nézett, csak a földet bámulta.

Hallotta elefele a zihálását és a csontjai ropogását. Vért köhögött fel és kiköpte az egyik fogát, ami vörössé változott. Pont mielőtt a földre esett volna, Alex oda sietett hozzá a késével és arra az egy pillanatra ellenfele a szemébe nézett. Nem engedte meg magának, hogy elmerüljön a tekintetében. Egy gyors mozdulattal elvágta a torkát. A seb annyira mély lett, hogy arra sem maradt ereje, hogy odakapjon. A szeméből azonnal kiszállt az élet, a vére Alex nyakára spriccelt, majd a teste a porba esett.
Abban a pillanatban a tömeg ujjongani kezdett és Alex nevét kántálták. Nem kellett sok idő, hogy visszazökkenjen. Az agyának már szinte hiányzott a hangzavar. Kitárta a karját és úgy tett, mintha meghajolna. Erre az emberek csak még hangosabbá váltak. Akaratlanul is nagy mosolyra húzta a száját.
Beletörölte a kését a pólójába és visszarakta az övébe. Nem nézett vissza a hullára.

Lerohant a pályáról Rey-hez, aki már a korlát mellett várta. Közben kétségbeesetten próbálta letörölni a vért a nyakáról, de  valójában csak jobban elkentem és a tenyere is olyan lett.

-Ügyes vagy.-mondta, majd neki dobott egy kendőt.

Letörölte a vért az arcáról. Általában Rey mindig átkarolta a vállát, de akkor nem, mikor véres volt. Azzal nem volt baja, ha a sajátja az, csak azzal, ha Alexé. Ő persze ezt sose értette igazán.
Elindultak be a folyosón, ahogy bezárult az ajtó. Alex még mindig hallotta a kántálást. Az adrenalin még mindig a testében volt. A keze még mindig remegett a sikertől. Nem bírt nem mosolyogni.

-Na figyelj csak, mondanom kell valamit.-folytatta Rey, miközben Alex még mindig a vért törölte le magáról. Hirtelen még az eddiginél is gyorsabban kezdett el verni a szíve.-A Vezető annyira jónak lát, hogy holnaptól az eggyel feletted lévő korosztállyal kell majd küzdened. Tudom, hogy nem igazságos, de nem tudunk ellene mit csinálni.

-Engem jónak lát?-elmosolyodott, de ez hirtelen el is múlt, mikor ránézett a Rey nyakán húzódó rózsaszín hegre, amit akkor szerzett, mikor őt rakták egy korosztállyal feljebb.

-Ne játszd már meg magad. Tizennyolc éves vagy és egyszer sem kellett levinni a pályáról súlyos sérülés miatt. Ez nagy szó.

A keze és a lába is nagyrészt tele volt hegekkel, de annyira súlyos sebe még sosem volt. Mindenki azt mondta, egyedivé tették, de ettől függetlenül nem szerette őket. Arra emlékeztették, hogy hibázott egyszer és ezt a hibát már sosem moshatja le magáról. Bele sem akart gondolni, hogy akkora hege legyen, mint Rey-nek és annyira látható helyen. A gondolat önmagában is elég fájdalmas volt.

-Nem nagy szám. Láttam az edzéseket és a küzdelmeket. Teljesen olyan, mint ez a korosztály. Semmiben sem különböznek.- megállt egy pillanatra és Alex szemébe nézett, majd a véres pólójára.-Tudom, hogy azt akarod, hogy kimondjam, jó vagy.