The Young Face Of Death - The Three Year War I.

27. Fejezet

Rey

-Állj!-szólt hirtelen Jay.

Átvetette a lábait a nyereg felett és leszállt. A Puszta ködös volt, csak a közeli mocsárig láttak. A felhők olyan sötétek voltak fölöttük, hogy Rey-nek olyan érzése támadt, mintha este lenne. A fák elszáradva dőltek az egyik irányba, ezzel őrizve a nyár emlékét. A hideg csípős volt, a talaj száraz, a köd pedig sűrű. A város körüli szép, zöld vidéknek már kilométerekre nyoma sem volt. Minden sivár volt és beláthatatlan.
Jobbról balra nézett, majd fordítva, attól félve, talán valaki előugrik a ködből és megtámadja. Bár tudott lovagolni, mégis úgy érezte, lefordul a nyeregből.

-Biztos jó ötlet volt idejönni?

-Te akartál munkát.-válaszolta Jay. Megfogta a lova kantárját és elindult vele.-Ezt a helyet is meg kell néznünk.

Ez nem nyugtatta meg. Igaz, hogy Rey akart munkát, de azért, mert a napok hosszúak és unalmasak voltak, gyanúsan csöndesek. Alex minden nap edzeni járt Ellievel, de Rey csak a szobában ült. Csinálnia kellett valamit. Megtanulta, hogyha minden túl nyugodt, az sosem jó jel. Egy teljes hétbe telt, mire Miles eldöntötte, hogy járőrözni menjenek. Az egyetlen baj az volt, hogy egész nap távol volt Alextől, mert ő egy másik kisebb csapattal volt.
Az esetek nagy részében szerette csinálni. Egész nap lovagoltak, élelmet és rászorulókat kerestek, akiket visszavihettek a városba és sok dologról tudott beszélni társával. De azelőtt sosem voltak olyan kihalt és üres vidéken. Kirázta a hideg.

Ahogy leszállt a lováról, a talpába belenyilalt az az ismerős, csípős fájdalom. Lerázta magát. Megfogta a kantárt és követni kezdte Jay-t, mielőtt eltűnt volna a homályban.
A lova nyugtalan volt. Folyamatosan a távolba bámult, prüszkölt, vagy a földet kaparta éles patáival.
Ahogy egyre befelé haladtak a ködbe, az idő még jobban lehűlt. A szél belekapott a hajába és összekócolta. Az arca egyre jobban fázott tőle, és úgy kicsípte, mint a dért. Végül belesüvített a fülébe. Ezek után kísérteties csönd fogadta.
A ködből kibukkant egy kisebb ház. Bizonytalan vonalai voltak, egészen amíg közelebb nem mentek. Kivette a kést az övéből. A hátán felállt a szőr. Olyan érzése volt, mintha figyelnék.
Óvatosan megérintette a fát, amiről lemállott a festék. A falai omladoztak, a tető egy része hiányzott. Az összes ablak ki volt törve. A kis terasz lépcsőiből több fadarab is letört. A fához egy póráz volt csomózva, és csak csontok őrizték az egykor oda kötött kutyát.

Be akart menni a házba körülnézni, de Jay intett neki. Mintha egy pillanatra hallott volna egy furcsa hangot, de a szél süvítése átvette a helyét. Az egész teste libabőrös lett. Megrázta a fejét, mielőtt még megőrült volna. Kikötötte a lovát Jay lova mellé.
Megkerülték a házat és túlmentek rajta. A Nap sugarai végre átszűrődtek a felhőkön. Rey magasra emelte az arcát, hogy átitassa a fénnyel.
Jay hirtelen megtorpant. Meg akarta előzni, de ő kitette a kezét és megállította. Ahogy lenézett, a köd megtisztult és meglátta az alatta tátongó mélységet. Hirtelen megszédült és megingott. Pár kő lezuhant a mélybe, amik csak kínosan sok idő után értek földet. Jay megragadta Rey kezét és visszahúzta.
Meghallotta a víz halk és bizonytalan csobogását a lábuk alól.

-Jól vagy?-kérdezte.

Bizonytalanul bólintott.
A Nap fénye végre teljesen áttört a ködön. Lassan kitisztult a szakadék képe és megpillantották az alatta fekvő völgyet.
Egy temető volt. A szakadék alatti folyótól kezdődött, és a következő hegyig tartott. Legalább háromezer ember sírja lehetett ott, vagy még annál is több. Az átlagos temetőknél csak annyival volt különb, hogy a hullákat nem temették el. A csontok egymás hegyére voltak hányva és több külön kupacba hevertek a földön. Pár csont elhamvadt, de mindegyik alatt kiégett a fű.