The Young Face Of Death - The Three Year War I.

38. Fejezet

Alex

A reggeli levegő csípősen hideg volt. A Nap épphogy átsütött az előttük lévő hegyen, hogy megvilágítsa a domboldalt.
Ellie egy sziklán ült, ujjait összekulcsolta, fejét lehajtotta. A szeme csukva volt és mormogott valamit. Mikor meghallotta, hogy Alex közeledik, kinyitotta a szemét és hozzá fordult. A kezeit azonnal letette maga mellé, mintha valami titkosat csinált volna.

-Mit csinálsz?

-Imádkoztam.

Sokat változott. A haját hosszabbra növesztette és befestette sötét lilára, illetve Alex festette neki, mert ezt kérte tizenegyedik születésnapjára. Azt hajtogatta, így jobban hasonlít rá. Más ajándékkal nem tudott szolgálni, hiába akart volna.
Az edzések miatt sokkal izmosabb lett, bár ez nem látszott a pulcsija alatt. Egyre jobb lett a vívásban és a lövésben is. Egyszerre több ember tanította, szinte mindenkitől átvett valamit. Néha, mikor edzettek, olyan technikákat is alkalmazott, amik még Alexnek is újak voltak.

Leült mellé a sziklára.-Kihez imádkoztál?

-Onyx-hoz.-válaszolta halkan.

Alex elmosolyodott.-Ő a kedvenced, vagy miért?

Onyx harcos istennő volt, aki fegyverrel vonult csatába. A háború és a káosz megtestesítője, az emberek teremtője. Tehát olyan, akit Ellie szeretett.

-Kitagadták.-válaszolta.-A többi isten látni sem akarta, még a saját ikertestvére, Aegarax sem.

-Aegarax a béke és a művészet istene. Elég sokban különböznek.

-Igen. De akkor is a testvére. Én akkor sem hagynálak el, ha mások lennénk.

Elmosolyodtott. Ellie néha olyan dolgokat mondott, amik meghazudtolták a korát… És elképeztően sok dologra emlékezett. Olyan dolgokra, amikre “nem kellene”. Mikor elvitték Alexet, ő még csak három éves volt, mégis fel tudta idézni minden pillanatát, olyan részletességgel, amire még Alex sem emlékezett.

-Onyx aztán megteremtette az embereket.-törte meg a csendet.-Nélküle nem lennénk. Ezért imádkoztam hozzá.

Egy ideig csak csendben ültek egymás mellett és nézték, ahogy lassan felkel a Nap és bevilágítja az egész domboldalt.

-Lehet, hogy az emberek azért akarnak harcolni, mert ő teremtett minket.

-Lehet.-helyeselt Alex.

Az istenek családfája elég bonyolult volt. Elvileg sok létezett, talán húsz is, de Alex csak hatot jegyzett meg, mert a többi csak kisebb isten volt.
Onyx és Aegarax ikertestvérek, a szüleik Rodan, a föld és a víz istennője és Einar, a halál és a túlvilág istene. Aztán ott volt Theoran, a szerelem és a termékenység istennője, aki után Rey elnevezte a sárkányt.
Az utolsó, akiről tudott, Shyrkos, a levegő és a fény istene. Szeretett róluk és a történeteikről olvasni, bár sosem hitt bennük. Azt mondták könyörületesek és igazságosak… Mégis hagyják, hogy az emberek egymás vérét ontsák.
Talán tényleg azért, mert Onyx teremtett minket. Mikor ez a gondolat átfutott az agyán, egy hirtelen bizsergést érzett a mellkasában, de most először nem rossz értelemben.

-Neked hiányzik anya és apa?-a hangja halk volt és fáradt, mintha egész életében a túlélésért küzdött volna. Emlékeztetnie kellett magát, hogy valójában ez történt. Mióta mellette volt, folyton csak menekültek.

-Néha.-mivel nem tudta, mit mondjon, vagy meg merje-e mondani, hogy nem, ezért ezt válaszolta.

-Nekem is.

Ránézett, de ő nem viszonozta. Csak előre bámult. Az ujjaival kezdett el babrálni.

-Nagyon hiányoztál…-folytatta.-Hét évet vártam, hogy újra lássalak. De most, hogy itt vagy, hiányoznak a szüleink. És nem is tudom, miért… Anya nem szerette, hogy harcolni akartam, hogy olyan akartam lenni, mint te. Apa pedig azóta azt sulykolta belém, hogy ne sírjak, mióta az eszemet tudom. És mégis hiányoznak.