The Young Face Of Death - The Three Year War I.

6. Fejezet

Alex

Az egyetlen dolog, amit Alex szeretett a gyengélkedőben a napi négy étkezés volt. Azok rendes ételek voltak, nem olyanok, amiket általában kaptak. A szobák tiszták voltak, az ápolók pedig kedvesek. Nem lett volna oka, hogy ne szeresse, kivéve, hogy kötelező megfigyelés miatt tartották bent. Vissza akart menni és edzeni, de az orvosok nem engedték el. Már két teljes napja ott volt és kicsattant a sok felesleges energiától.
Megtapintotta a varratokat az arcán és végighúzta rajtuk az ujjait. Rey erre furcsán nézett rá.

-Jól néz ki, hagyd.-mondta, mikor elkezdte piszkálni az egyik varratot.

Alex kavargatni kezdte a levest, de nem volt étvágya hozzá, pedig tudta, hogy egy ideig biztos nem kap jobbat. Csak néhány régi nem üvegből készült tükör volt, amikben meg tudta nézni magát. Az orvosok jó munkát végeztek, a seb vékony maradt, de még mindig vörös volt. Tudta, hogy így is egy mély heg marad. Nem nézett ki jól, mindegy volt, Rey mit mondott. Az emberek ha attól a naptól rá néznek, látják, mekkora hibát követett el. Nem fognak ugyanúgy tekinteni rá. Nem az marad, aminek megismerték.

-Megint csinálni akartam.-szólalt meg Rey hirtelen. Megállt a kanál Alex kezében és ránézett.

-De nem csináltad.-szögezte le Alex.

-Csinálni akartam. De ott volt Jay. Elkezdtünk beszélgetni. Kérdezgetett a tetkódról.

Erre Alex halványan elmosolyodott, de nem volt igazi. Rey azt akarta elhitetni vele, hogy nem esett vissza, de Alex tudta. A késő őszi idő miatt bármikor könnyen elrejthette a pulcsija alatt.

-Gyere, sétáljunk egyet.-ezzel Alex felállt és visszavitte a tálcát. Rey miután feleszmélt mi történt, követte.

Kimentek a gyengélkedő kertjébe. Nem volt túl nagy, csak járda, fű, meg pár fa és bokor. Alex az ideje nagy részét ott töltötte, mivel nem akart a szobában rohadni. Ott legalább nézhette a furcsa madarakat és friss levegőt szívhatott a fertőtlenítő szaga helyett.
Alex egy ideig csak sétált mellette, azon gondolkodva, mit mondjon. Félt attól, ha megmutatja, megijed, vagy kiakad, vagy olyat mond, amit később megbán. Akkor is, ha ez sosem történt meg. Sosem volt mérges, csak szomorú. Szánta, mint egy kidobott kutyát, akin nem tudott segíteni és csak nézte, ahogy szenved. Mások nem tudták, hogy baj van vele, mert nekik nem nyüszített, csakis Alexnak, a hozzá legközelebb álló embernek, aki mégsem tudott rajta segíteni.

-Mutasd meg a kezed.-szólalt meg egy kis idő után.

Rey arca megfagyott, mintha kőből lett volna. A szépsége egy pillanatra mintha eltűnt volna. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Alex közbe vágott.

-Nincs értelme kifogásokat keresni. Csak mutasd meg.

Rey Alexra nézett, mintha ő lenne a "csalódás" oka. Mintha ő húzta volna fel a pulcsija ujját, hogy megmutassa rajta a vörös vágásokat, amik a húsáig hatoltak. De nem Alex volt, hanem Rey. Úgy állt előtte a pulcsija ujjával felhúzva, mintha meztelen lenne és szégyellné magát.
Alex felnézett Rey kezéről a szemébe, de ő csak a földet bámulta.
Megfordult és leült a fűbe egy fa mellé.

-Miért hazudtál?-kérdezte Alex. Rey nem ült le, csak feszengve állt előtte. Gyorsan lehúzta a pulcsit.

-Tudom, hogy csalódtál. Azt hittem, meg tudom csinálni...