The Young Face Of Death - The Three Year War I.

34. Fejezet

Rey

Nem gyakran ment ki a sátrukból, csak akkor, ha muszáj volt. Alex erre néha megjegyzéseket tett, mint régen, mikor nem ment ki a szobájából. Minden nap többször is elhívta mindenfelé , de sosem ment.
Szerette a szobáját. Minden tiszta volt és a helyén, ahogy lennie kellett. Mikor pedig kiment, a való világ egyből megcsapta.
Érezte a koszt a körmei alatt, az izzadság miatt a bőréhez tapadva és az arcán. Mikor megcsikorgatta a fogait az idegesség miatt, úgy érezte, mintha a por ropogna alatta, úgy mint a mák. Az arcát mindig kifújta a szél, a bőre töredezett lett, mintha öreg lenne és közben úgy érezte, vérzik.

Ezért szeretett a sátorban lenni. Habár az is koszos volt, mégis a szobájára emlékeztette. Biztonságos volt.
Ő így belülről is jól meg tudta figyelni az eseményeket és az embereket. Nem sokat látta Janet, csak mikor Alex és a többi őre ment hozzá, hogy tanácsokkal lássa el.
Rey nem mindegyiknél volt jelen, amelyiknél mégis, ott sem beszélt. Csak Janet méregette. Rutinból beszélt, gyorsan, de kimérten. Mindig meghallgatta a tanácsokat, majd fontolóra vette őket. Alex ebben remekelt. Jane mindig az övéiről kérdezett a legtöbbet, látványosan elgondolkozott rajtuk. Ugyan még csak hat napja voltak ott, de Jane nagyon megkedvelte Alexet. Érthető, hiszen majdnem majdnem ugyanolyanok voltak.
De mindketten kétkedve néztek egymásra. Egyikőjük sem bízott a másikban. És Rey tudta, hogy soha nem is fognak.

Jane akármennyire is kimért volt, mégis, mikor éjszakánként Rey nem tudott elaludni, látta, ahogy valakit a sátrába hív, aki aztán tíz-húsz perccel később ki is jött onnan. Néhány napig csak egyetlen férfit, és mikor Rey már azt hitte, állandóvá válik, egy másikat hívott magához. Ő viszont csak egyszer látogatta meg, akkor sem túl sokáig.
Kiindulva abból, hogy az őr, aki fenyegette Rey-t, milyen boldog volt, mikor Jane behívta magához és az összes többi őr nézéséből, nem volt nehéz kitalálni, mit csinálnak éjszakánként. Rey nem tudott másra gondolni, csak hogy milyen nyúzott és csalódott volt, mikor kijött vérző karral és ez mekkora boldogságot okozott saját magának.
Az pedig, hogy Jane mit csinál és kivel esténként, nem az én dolgom. Mindig emlékeztette magát.

...

Újra beesteledett és ugyanúgy elindultak. Még csak kettő rajtaütésen voltak, de Rey már is szerette csinálni. Elterelte a gondolatait.
Olyan halkan osontak le a csúszos, kövekkel teli dombon, amilyen halkan csak lehetett. A sötét miatt többször is majdnem megcsúszott a lába és majdnem elesett. Jól beletaposott a kövek közé és megfeszítette az izmait. Hirtelen azon kapta magát, hogy imádkozni kezd az istenekhez, hogy ne ilyen módon haljon meg. Alexnek viszont nehezebb volt. Nehezebb és magasabb volt Rey-nél, és nem is olyan gyors. Az egyensúlya pedig még rosszabb volt az övénél. Rey csodálkozott, hogy nem estek le Onyx-ról.
Ez a gondolat egyszerre kíváncsivá és szomorúvá tette. Habár napokig kémlelte az eget, egyszer sem látott sárkány felbukkanni. Rey először azt hitte, talán csak vadászni van, de a Moonridgek mindig közel tartották a sárkányaik. Ebből aztán arra következtetett, hogy Janenek nincs. Talán tévedett, de nem akart rákérdezni.

Jane intett és két csapatra váltak szét, így indultak el a kamion felé a domboldal lábánál. Jane megtanította nekik a kézmozdulatokat, mi mit jelent. Azt is elmagyarázta, hogy legtöbbször nem ő megy majd velük, hanem küldd majd valakit, de egyenlőre tanítani akar. Személyesen.
Mikor Rey végigszenvedte magát a földön, végre leértek, elbújtak a bokrok és fák mögött. Lassan kivette a kését.
Jay egy fa mögé bújt és megtámasztotta a hátával. Már akkor elővette a pisztolyát.

“-Ne lőjjetek, csak ha szükséges. Ne pazaroljunk töltényeket.”-mondogatta mindig Jane. Ennek fényében Rey nem is hozott. Nem volt még olyan jó, mint a többiek.