The Young Face Of Death - The Three Year War I.

9. Fejezet

Rey

Másnap reggel Alex nem volt ott Rey küzdelménél, hiába pillantgatott a korlát mögé minden egyes másodpercben. Este ugyanúgy egyedül ült a hideg szobájában és magát bámulta a tükörben. A szeme körül egy fekete folt jelent meg és el is kezdett feldagadni. A szemgolyója bevérzett. A kezébe temette az arcát és véletlen megütötte a sebet. Felszisszent, azonnal elkapta a kezét, de utána visszarakta, hagyta, hogy fájjon. Minden egyes szót megbánt, amit Alexhez vágott. A mondatai visszhangoztak a fejében. Mikor valami mást akart csinálni, az agya emlékeztette rá és nem tudta kiverni a fejéből. De nem tudta, hogy kérjen bocsánatot, egyszerűen a szemébe sem tudott nézni. Régen sokat verekedtek, mint a rossz testvérek, legtöbbször jelentéktelen dolgok miatt. De ez az egy most más volt. Sosem ordított rá így, sosem oktatta ki Liáról. És az sem segített, amit iránta érzett. Egy nappal ezelőtt még a földön csókolóztak, egymás ölében, másnap Rey pedig kést fogott a torkához. 

A szívverése csupán attól felgyorsult, hogy rá gondolt és az érzelmek azonnal elöntötték. A tenyere izzadni kezdett és egyre erősebbé vált az a furcsa érzés, miszerint azonnal el kell mennie hozzá. A lábát kezdte el rázogatni, amíg végre úgy döntött, feláll. A kilincsért nyúlt, de mikor kinyitotta az ajtót, Alex állt előtte.

-Bejöhetek?-kérdezte.

Rey egy pillanatig lefagyva állt az ajtóban, majd bólintott. Alex leült az ágyára és szánalommal teli szemekkel nézett Rey-re. Az arca tele volt zúzódásokkal és sebekkel. A szemei alatt fekete karikák húzódtak, mint aki egy percet sem aludt. Ahogy elfordult, megpillantotta az elferdült orrát. 

-Szarul nézel ki.-jelentette ki Rey.

-Eltörted az orrom, szóval igen.

Dobolni kezdett az ujjaival a combján. Egy másodpercnél tovább nem bírta tartani a szemkontaktust. Mindig elkapta a fejét, mintha valami nagyon érdekes részletet talált volna a falon, vagy a padlón. Markolászni kezdte a paplant.

-Figyelj…-kezdett bele Alex, de közben rá sem nézett Rey-re.-Sajnálom. Sajnálok mindent, amit mondtam. És amit nem…

-Alex.-szólt közbe.-Úgy beszélj, mintha komolyan is gondolnád.

Erre végre rá nézett. A tekintete tele volt haraggal, de bánattal is. Egy pillanatra Rey azt hitte, könnyezik, de csak a fény játszott az arcán.

Ő is bocsánatot akart kérni, de ahogy ott volt előtte, már nem volt olyan egyszerű. Ahogy meglátta, hirtelen mintha visszatért volna a haragja.

"Bárcsak ne tetted volna."

-Sajnálom, amiket mondtam.-futott neki még egyszer-Mindent. Igazad volt. Talán tényleg nem tudtam segíteni.

Rey erre az ágyhoz sétált és kényelmetlenül leült mellé. A körme melletti bőrt kezdte kaparni, amíg úgy nem érezte, vérzik. 

-Tudtál.-válaszolta Rey.-Én csak… Nem tudtam már mit kezdeni azzal, hogy nem tudod elengedni. Nekem kéne bocsánatot kérnem… Én is sajnálom… Mindent, amit mondtam. 

Erre végre Alex a szemébe nézett és mindent megszűnt létezni. Újra csakis ő volt. A világ csak egy halk zaj volt körülöttük. Minden lelassult és hirtelen senki sem számított. Alex úgy nézett rá, mint aki először  és utoljára látja. Rey lassan megfogta a kezét és én megszorította. 

-Sajnálom, hogy megütöttelek.-mondta.-És, hogy megpróbáltalak megölni. 

Elmosolyodott.-Akkor sem tudtad volna megtenni, ha akartad volna.

Az emlék hirtelen undort váltott ki belőle. Egy pillanatig, de tényleg csak egy pillanatig azt hitte, tényleg megteszi. Tényleg meg akarta tenni. De aztán ránézett és minden haragja eltűnt. Már ötlete sem volt, miért akarta megtenni. És miután a pillanat elmúlt, tudta, hogy soha többé nem is lesz.