The Young Face Of Death - The Three Year War I.

25. Fejezet

Aurora

A bábu hasát és a fejét vette célba. A golyók azokba a körökbe érkeztek, amik a legtöbb pontot értek. A lányt már egyáltalán nem zavarta a hang, sem a visszaütés. Nyugalmat talált benne, a maga felkavaró módján.
A bábu feje aztán hirtelen már nem bírta tartani magát és egy halk puffanással leesett a földre, felkavarva a homokot. Mikor Aurora letette a fegyvert, Aeron felemelte a szemöldökét és úgy fürkészte Alexet, mintha azt mondaná "mondtam". Aurora egész addig érezte Alex tekintetét magán, amíg lőtt, de ahogy a szemébe nézett, egyből elkapta a tekintetét. Ha egy kicsit is közelebb akart lépni hozzá, egyből hátrált egyet. Alex valamiért sosem bírta tartani vele a szemkontaktust.

-Született tehetség.-mondta egy kis idő után.

Erre Aurora elmosolyodott. A kezében megremegett a pisztoly. Keletkezett egy furcsa nyomasztó érzése, a hasa összement és a tenyere nedves lett az izzadságtól.
Marcus előtt volt ilyen érzése, mikor azt mérte fel, milyen jól táncolnak. Aurora bizonyítani akart neki. Folyton meg akarta mutatni, mit tud. Úgy, ahogy a többi lánynak is, aki vele táncolt. Éveken keresztül keményen dolgozott, hogy lássák, ér valamit, és, hogy jobban érezze magát tőle. De Alexnak nem akart bizonyítani. Vagyis meg akart mutatni, mit tud, de nem akart bizonyítani... Vagy mégis? Bármit tett, megkérdőjelezte azt.  A fejében folyton összekavarodtak a gondolatok, ezért megpróbálta őket elfelejteni.
A következő bábuhoz ment és azt kezdte el lőni. Az érzés és a hang, mikor a lövedék elhagyta a pisztolyt valahogy megnyugtatta és egy pillanatra elfelejtett mindent.

A keze zsibbadni és fájni kezdett. Letette a fegyvert és csak akkor észlelte, mennyire fáj a feje a sok hangtól. Nem a lövéstől, hanem az emberekétől. Általában késő délután jött le gyakorolni, de akkor muszáj volt délelőtt, mert Alexék is akkor mentek.
Nem szeretett emberek között lenni. Nem szerette, amilyen hangosan beszéltek, ahogy néztek, ahogy jártak. Úgy tették a dolgukat, mintha ők lennének az egyetlenek, mintha senki sem látná őket, mégis figyelmet akarnának. Találkoztak, beszélgettek, együtt edzettek, mindezt úgy, mintha róluk szólna a világ. Minden túl hangos volt.
Viszont szerette hallgatni a csendes beszélgetéseiket, hogy mi történik a mindennapjaikban, mik a vágyaik, miket fognak csinálni, vagy miket csináltak már. Nem akart soha hallgatózni, de valahogy mindig meghallotta őket.

Alex lent maradt Ellievel gyakorolni, Aurora pedig felment a szobájába. Az edzés kifárasztotta. A lába szüntelenül remegett. Miközben gyalogolt fel a dombon, reszketni kezdett. A fogai egymáson csiszolódtak, de közben az izzadság cseppek folytak a karjáról. Megpróbálta letörölni őket, de csak újak keletkeztek. Edzések után mindig kapott egy “löketet” ami segítette abban, hogy ne ájuljon el. Olyankor az egész teste remegett és izzadni kezdett, de sosem annyira, mint akkor.
Folyton vissza-vissza fordult, maga sem tudta, miért. Mikor hátat fordított a városnak, úgy érezte, valaki követi és csak azt várja, hogy egy pillanatra ne figyeljen, hogy elkaphassa. Hallotta az egyre siető lépéseket maga mögött. Újra hátra kapta a fejét, olyannyira, hogy elszédült, de senki sem volt mögötte. Kényszerítette a szemét, hogy nyitva maradjon és a fegyvert szorongatta a pulcsija zsebébe. Éber maradt.

Egy örökkévalóságig tartott, mire elérte a házhoz. Az izzadságtól átáztatott nedves ruháival gyalogolt fel a gyönyörű lépcsőn. A furcsa érzés végre elmúlt, de a gyomra még mindig ökölnyi méretű volt. Ahogy felért a szobájába, egyből émelyegve ült le az ágyra. Levette a cipőjét, minden ruhájával együtt, csak az alsóneműje maradt rajta. Kiterült az ágyra és a plafont nézte. Kifújta a levegőt, a hangja megremegett.

Csak pár percig feküdt ott, mikor hirtelen kopogást hallott az ajtón. Olyan gyorsan pattant fel, mintha semmi baja sem lett volna, ezért egy pillanatra elsötétült előtte a világ és meg kellett támaszkodnia az ágyban, hogy ne dőljön el. Lassan újra kitisztult a látása.
Gyorsan kivett pár új ruhát a szekrényből és hanyagul magára dobta őket. Az ajtóban Jace állt zsebre tett kézzel. A sötét haja kócos volt és szomorúan nézett.