The Young Face Of Death - The Three Year War I.

17. Fejezet

Rey

Már egy hete lovagoltak, de semmi. A többiek egyre többet beszéltek egymással, még Alex is kezdett megbarátkozni az újakkal. Mindenki boldognak tűnt. Rey is megkedvelte őket, de kételkedett, hogy jó irányba mennek. Egyik este elhívta Jay-t messze a többiektől, hogy megbeszéljék. Bizonygatta, hogy szerinte csak messzebb volt, mint hitte, de Rey már elképzelte, hogy életük végéig a Pusztában fognak élni. Ettől a gondolattól napról napra egyre kényelmetlenebbül érezte magát. A beszélgetésük vége az lett, hogy mindketten elkezdtek ordítozni egymással és értelmetlen érvekkel dobálózni. Jay szinte soha nem veszekedett senkivel, de utálta, ha megkérdőjelezték az igazát. Szeretett okosnak tűnni és okos dolgokat mondani.

Az egy hét alatt ő is egyre jobban megbízott az újakban. Jay-el együtt tanították őket amikor épp nem voltak úton.  Rey többet foglalkozott Jace-el. Mindig azt akarta, hogy tanítsa meg vívni a másik karddal, amit hozott. Rey nyilván nem adta a kezébe, egyből megölt volna mindenkit a közelében, remélhetőleg csak véletlenül. Helyette adott neki a késeiből és dobni tanította. Egyáltalán nem ment neki, szinte egyszer sem találta el a fát, de sosem adta fel. Újra és újra megpróbálta és újra elrontotta. Vele szemben Aeron sokkal ügyesebb volt. Szinte már az első alkalmaknál teljesen jól ment neki. Sosem azt a technikát alkalmazta, amit Rey mutatott neki, hanem kitalált egy másikat és valahogy mindig működött.
Jace fizikailag erős volt, Aeron pedig gyors. Nagyon különböző dolgokban voltak jók. Rey biztos volt benne, hogyha Jacenek egy nap kardot adna a kezébe, nagyon jó lenne, ahogy abban is, ha Aeron többet gyakorol, talán Rey-nél is jobb lehet.

Aurora néha kijött az árnyékból, ahol ült. Jace tanította lovagolni és elég jól is ment neki. De mindig csendes volt, sosem beszélt. Folyton az eget bámulta, mintha mindig gondolkozna valamin. A bőrét kapargatta és a haján húzta végig az ujjait, mikor valaki beszélni szeretett volna. Mikor legutóbb hallotta beszélni, azt mondta, nem emlékszik mi történt, de nem úgy nézett ki. Rey próbálta elképzelni, milyen lehetett előtte, de nem tudta. Alig ismerte, mégis azok közé az emberek közé tartozott, akik iránt sajnálatot érezett.

…

A Nap már éppen lement. Szinte az egész napot pihenéssel töltötték, mert annyi ideje úton voltak. Ezt Jay javasolta, de Rey és Alex nem tartották jó ötletnek, mégis bele ment, pedig nem lett volna muszáj, hiszen bármit mondott, azt a csapat megcsinálta. Rey megpróbálta lebeszélni róla, de mindenki pihenni akart. A szava nem sokat számított.
Leült egy kőre és élezni kezdte a kardját, mint ahogy Alex mindig tette, mikor ideges volt, vagy ha azt akarta, hogy ne beszéljenek vele. Jace éppen végzett a Jay-el való edzésével és Rey felé lépdelt.

-Hogy ment?-kérdezte, ahogy odaért. Fáradtan lóbálta a kezét és a hideg ellenére folyott róla az izzadság.

-Jól.-leült mellé a kőre.-Jay azt mondta, használhatnék már igazi kardot is.

-Nem.-vágta rá Rey.

-Miért? Akkor nem kéne botokkal harcolnunk. A késdobásban nem vagyok jó. Felesleges gyakorolni.

-Azt hittem, nem adod fel.

-Unalmas már.-vágta rá, miközben a szemét forgatta.

-Csak meg kell tanulnod.

-Csak le akartalak nyűgözni.-motyogta csendben, mint egy kisgyerek, mikor mérges.

-Lenyűgöztél. Azzal, hogy sosem adtad fel.

-Dehogy.

-Dehogynem. Csak tudom, mit gondolok.

Nagy levegőt vett.-Nem tudom…