The Young Face Of Death - The Three Year War I.

26. Fejezet

Alex

Éjszaka nem jött álom a szemére. Rey mellette szuszogott, az ablak felé fordulva. A közelgő tél ellenére nagyon meleg volt a szobában, ezért a meztelen testét nem takarta semmi. Mindig is utálta a meleget, legalább annyira, mint Alex.
Végigsimította az ujjbegyeivel az oldalát, egészen a csípőjéig, majd vissza. A bőre sima volt, puha és gyönyörű. A haja makulátlanul volt megmosva és a vállára omlott, nem volt teljesen száraz mikor elaludtak, ezért a válláról pár csepp víz folyt le a lapockájára, de még azok is tökéletesek voltak.
Alex felkönyökölt. A félhomályban végigmérte a testét, de csak a nézéssel nem tudott kielégülni. Ezúttal már nem csak az ujjával, hanem a tenyerével ért hozzá és végigsimította a bőrét. A hátát kisebb hegek és vágások borították. Mindegyiket egyesével elemezte, végighúzta rajtuk az ujjait, mintha most látná őket először. Végigmérte a sárkány tetoválást is.
A hasára csúsztatta a kezét, majd a melleire, amik pont hogy tökéletesen elfértek a kezében. Valójában ő lett volna az a fajta ember, akit "tökéletesnek” hívnak. Sőt, nála tökéletesebb idomokkal megáldott lányt Alex még nem látott soha. Ő lett volna az, aki után a férfiak utána néznek, a nők pedig irigylik. De ő sosem hagyta, hogy úgy lássák, mint Alex. Ő volt az egyetlen, aki igazán láthatta és bárkit gondolkodás nélkül megölt volna, aki úgy ért volna hozzá, ahogy ő nem akarja. A tudat, hogy Rey is megtette volna, megnyugtatta.

Újra a hasára vitte le a kezét és hagyta, hogy a lélegzése le-fel irányítsa. Ahogy a hold oldalról megvilágította, meglátta, hogy a bordái kiállnak. Mikor idefele jöttek, normálisabbnak tartotta, mert csak kevés élelmük volt, keveset vadásztak, de most, hogy ott voltak, egyre inkább aggasztotta. Nagyon ritkán látta enni, akkor is csak egy keveset. Régen sokat evett, de most, hogy halványultak a sebek a kezén, egyre kevesebbet és egyre vékonyabb lett. Alexnak fogalma sem volt, hogy kérdezzen rá, hogy egyáltalán rá kéne-e kérdeznie.

Még egyszer végigsimította a combját és a striákat rajta. Abbahagyta az álmodozást. Olyan békésen és gyönyörűen aludt, hogy nem volt szíve felkelteni, csak azért, mert éppen nem bírt magával.
Újra mögé feküdt és közelebb csúszott hozzá. Átkarolta a hasát és magához szorította. Rey hirtelen megfogta a kezét. Az ujjai hidegek voltak és elszívták Alextől a meleget. Összekulcsolta az ujjaikat és feljebb húzta.

-Fent vagy?-kérdezte suttogva Alex.

-Nem.-válaszolta szintén suttogva.-Csak képzelődsz.

Felé fordult és elmosolyodott. Alex megforgatta a szemét, de Rey a két kezével megfogta az arcát és kényszerítette, hogy rá nézzen.

-Te miért nem alszol?-kérdezte.-Nem volt elég fárasztó az éjszaka?

Érezte, hogy elvörösödök.-Csak… Nem tudok aludni.

Alex végigsimította az alkarját, figyelt, hogy ne tépje fel az új sebeket. Ő sem tudta, hogy Rey szereti-e a hegeit. Egy csomó volt neki, több is olyan mély, hogy nem fehérré gyógyult, hanem rózsaszínné vagy lilává. Igazából azt sem tudta, hogy miért csinálja. Sosem kérdezte meg. Csak beletörődött.
Közelebb hajolt az egyikhez és óvatosan megcsókolta. Mindig azt mondta neki, hogy ettől gyorsabban begyógyulnak.
Erre Rey halványan elmosolyodott.

-Köszönöm.-mondta halkan Alex.

-Mit?

Az ablakra nézett, majd vissza rá.-Hogy gondoskodtál rólam, miután… Lia meghalt. Sosem köszöntem meg. Tudom, hogy közel álltál hozzá, ugyanúgy gyászoltad, de mégis gondoskodtál rólam. Nem hagytál meghalni. Köszönöm.-Minden szó úgy jött ki a száján, mintha sav marná a torkát. Egy pillanatig sem tudott a szemébe nézni.