The Young Face Of Death - The Three Year War I.

44. Fejezet

Rey

Az első sor legszélén vágtázott az ellenség felé. Mindegyik kiabált, ordítva közeledtek feléjük, lándzájukat előre szegezték.
Rey megszorította a lábával a ló oldalát. Lassan elengedte a szárakat és reménykedett, hogy nem futamodik meg. Leakasztotta a fegyvert a hátáról és sorozatban lőtt rájuk. Valamelyiknek a fejét találta el, valamelyiknek a lovát, ami nyerítve esett össze.
Hirtelen úgy érezte, elfelejtett lovagolni. Bármilyen erősen is szorította a lábát, olyan volt, mintha egyre csak csúszna le a nyeregből. Az ordítások és fegyverek lövése összemosódott a fejében. Minden egy hanggá vált, egy olyanná, ami sikítozott, hogy meneküljön onnan.

Rey lova szívébe hirtelen egy nyíl fúródott. Fájdalmasan felnyerített, kétségbeesetten egymás elé dobálta a patáit, mintha menekülni akarna a halál elől, majd összeesett. Rey a földre esett, majd gurulni kezdett. Az éles kövek végighorzsolták az oldalát, de nem volt ideje foglalkozni vele, mert a mellkasán lévő égés sokkal jobban fájt. A sár, amiben landolt, belepte az arcát és csípni kezdte a szemét. Kétségbeesetten törölte le, úgy kapkodta a levegőt, mintha fojtogatná.
A föld dübörögni kezdett a lovak patájától. Mikor kinyitotta a szemét, megpillantotta az ellenséges sereget, ahogy egyre közeledik felé.  Sokkal kevesebben voltak, mégis erőszakosabbnak néztek ki. Mindegyikük vörös ruhát viselt a páncéljuk alatt, néhánynak köpenye is volt. Úgy vicsorogtak és üvöltöztek, mintha nem ismernék a félelmet. Felhúzták az íjaikat és lőni kezdtek. Rey összekuporodott, védte a fejét. Megremegett, mikor az egyik nem messze ért földet. A többi a lovakat, vagy a katonák fejét érte, akik holtan estek össze a földön. Fáradhatatlanul vágtáztak egyre gyorsabban.
Igazi katonáknak néztek ki, nem csak rettegő gyerekeknek.

Rey védtelenül feküdt a sárban és a lova vérében, teljesen kimerülten.
Minden egyes lónak hallotta a dobogását. Hallotta az üvöltözést, a fegyverek lövését és az elesett emberek vinnyogását. A háta mögül és előről is lovasok közeledtek és lövöldöztek egymásra.
Megpróbálta felemelni a kezét, de semmi ereje nem maradt, mintha kiszívták volna. Becsukta a szemét. Elkezdett gondolkozni, hogy az istenek valóban igazak-e, vagy csak mesék. Vajon tényleg háborúmentes, szép élet vár a jókra a másik oldalon, a rosszaknak pedig csak a szenvedés jut? Mindig is hitt, nehéz időkben imádkozott, de ahogy ott feküdt a sárban és vérben, elgondolkozott, vajon tényleg vannak-e istenek. Talán tényleg Alexnek volt igaza. Ha lennének, nem hagynának szenvedni.

Visszatekintett az életére. Kiskorában annyira próbált jó lenni, hogy hagyta az embereknek, hogy kihasználják. A szüleinek, aztán az első szerelmének. Habár nem emlékezett élénken a gyerekkorára, pár emléke megmaradt arról, ahogy apja megveri minden éjszaka, mikor valamit nem jól csinált, anyja pedig sírva kiabál vele, mondván csalódott. Első szerelme, meg csak akkor találkozott vele, mikor kielégítésre, vagy szeretetre vágyott. Rey pedig megadta neki. Hagyta, hogy a fiú azt csinálja vele, amit akar, majd otthagyja.
Újra és újra. Olyan volt, mint egy kutya. Úgy szeretett, mint egy kutya. Nem olyan aranyosan, mint egy kölyökkutya, hanem mint egy mocskos, rühes, kidobott, éhező kutya, aki bármeddig hűséges lesz a gazdájához, amíg ő úgy nem dönt, hogy megtartja. Egy szánalmas korcs, aki hagyja, hogy megverjék, újra és újra, hogy szeressék, vagy legalább is használják valamire, mert akkor fontosnak érzi magát. Egy korcs, aki szeret pengéket végighúzni magán és koplalni, de maga sem tudja, miért. Egy korcs, aki folyton csak menekül.

Minden olyan csendes volt, egy pillanatig azt hitte, halott. Mire újra kinyitotta a szemét, a lovak nagy része a földön feküdt kimúlva. Meglepődött, hogy még mindig él és nem taposták el.
A kardok egymáson csúszkáltak, mikor az emberek összecsaptak. Az egyik katona megfogta az ellenség nyakát és elvágta a torkát hátulról. A puskák többsége a földön hevert eldobva, az összes tár elfogyott.

Rey hirtelen feltápászkodott. Kivette a két félhold alakú kardját az övéből és az egyiket átrakta a bal kezébe. Kitárta a karját.
Mit csinálsz? Miért csinálod ezt?
Odament az első ellenséghez és egy suhintással levágta a fejét. Jött is a következő, aki egyből a fejére támadott. Rey remegő kézzel kivédte, majd ellökte a lábával, de közben belevágott a hasába. A földre zuhant és nem kelt fel. A következőket egy lendítéssel kivégezte. A vérük kifröccsent és belepte Rey arcát.
Egy lovas közeledett felé, a buzogányát lengette a levegőbe. Rey kivette a kést az övéből és a lova szíve felé hajította. Nyerítve esett össze. A lovasa egyből fel akart állni, de mielőtt megtehette volna, Rey elvágta a torkát.
Egyetlen egy gondolata sem volt. Sem Alex, sem a menekülés. Csak vágta el az emberek torkát egyesével.

-Miért csinálod ezt?-ordította el magát.-Meg kellett volna halnod!

Hiába ordítozott saját magával, nem hagyta abba az öldöklést. A vér egyre jobban ellepte. Úgy érezte, megállíthatatlan. A szíve felgyorsult, az erei kidudorodtak, a friss sebek vérezni kezdtek. Nem tudta, hogy több száz, vagy több ezer embert ölt meg, talán annál is többet. Az egyetlen dolog, amit akart, az a menekülés volt.
Egyesével kaszabolta le a katonákat, akiken páncél volt.
Egy furcsa érzés futott rajta végig. Megborzongott. Egy pillanatra megállt. A domb alján, nem messze tőle, meglátta Alexet. A fejébe újra visszatértek a gondolatok. A keze remegni kezdett és majdnem eldobta a véres kardját.
Alex fejét beborította a vér, belefolyt a szájába és a szemébe. A hajába beletapadt a sár. A szemei tágra nyíltak, a fogait összeszorította. A sok vértől úgy nézett ki, mintha az arcán lévő heget pont akkor kapta volna. Szorosan markolta a kardját. Egyesével mészárolta le az ellenséget, mint az állatokat. Egyre többen jöttek felé, de mindegyikük kudarcot vallott. A holttestek egymáson feküdtek körülötte.
Vicsorgott. Mikor a következő katona lépett elé, belevágott a hasába és megfordította. A vörös köpenyes katona felordított, de Alex belemártotta az ujjait a szájába. Egyik kezével a felső állkapcsát fogta, másikkal az alsót. A katona lóbálta a kezét, egy szenvedő, nyöszörgő hangot adott, de a torkában felgyülemlő vér elfojtotta. Alex szétfeszítette az állkapcsát és a katona feje ketté tört. A felső részből kifolyt a vér és az agy maradványa. Alex egy ideig nézte, majd eldobta a katona testével együtt.

Rey már nyolc éve ismerte. Azt hitte mindent látott, a legnyugodtabb és a legerőszakosabb oldalát is. De mikor ránézett, rá kellett jönnie, hogy tévedett.
Újra el akart indulni felé, de visszaesett a földre. Valami messzire lökte. Előtte több méter magas lángok gyúltak a semmiből, ami mindent felemésztett. Olyan forró volt, hogy  érezte a bőrén a hőt. Felállt és gyorsan hátrálni kezdett. Egy magas hörgés és vinnyogás szerű hangot hallott meg a távolból.
A hang forrása eltűnt, majd a felhők mögül újra kibukkant egy sárkány. Egy röpke pillanatig azt hitte, Onyx, de az örömöm csak addig tartott, amíg meg nem látta, hogy jóval kisebb. Viszont nem volt nehéz összetéveszteni őket. A pikkelyei ugyanolyan feketék voltak, a szárnya belseje pedig sötétlila. Újra hörgött egyet, majd az ellenséges sereg felé vette az irányt és tűzbe borította a katonákat. Az emberek sikoltozni kezdtek és kétségbeesetten menekültek az égő testek elől. A tüze lilás-narancs színű volt, pofája hosszú. A katonák dárdákat dobáltak az égbe, de mindegyik célt tévesztett. Túl gyors volt és túl magasan szállt.

Rey elfutott az előtte égő tűzfal elől és a másik irányba indult, vissza a kocsikhoz. Visszanézett oda, ahol Alexet látta, de csak a holttestek jelezték, hogy valaha ott járt.
A másik sereg nagy része lángokban állt. Azok, akik nem voltak olyan szerencsések, hogy megölje őket a tűz, kétségbeesetten kúsztak a földön.
A sárkány visszavonult és leszállt nem messze Rey-től. Az fekete pikkelyeit beszennyezte a vér. A pupillája vágott volt, írisze ugyanolyan lila, mint a szárnyai. A nyaka meg volt láncolva, a vasból pedig tűk álltak ki, bennük lila folyadékkal. Szikra. Rey nem tudta, hogy ekkora sárkányt is kényszeríteni lehetett.
A vas láncra hosszú köteleket kötöttek, aminek a végét a hátán ülő nő fogta. A bőre sápadt volt, a haja világosszőke. Páncélt viselt és a kezében egy kardot tartott. Egy magas nyeregben ült és a fogantyúkba kapaszkodott.
A sárkány a szárnyaira támaszkodott és a földről kezdte el perzselni az ellenséget. Aki nem futamodott meg, az elégett. A Vezető katonái ujjongani kezdtek, amint a nő megrántotta a köteleket és újra felszállt a sárkánnyal. Mániákusan nevetni kezdett, majd tovább égette a katonákat.

-Vissza!-üvöltötte az ellenség, de addigra már a legtöbbjük ott sem volt.

Rey remegni kezdett. Alex sehol nem volt. Újra összeesett a földön és ezúttal nem állt fel. Hagyta a testének, hogy elájuljon.