The Young Face Of Death - The Three Year War I.

31. Fejezet

Alex

Besötétedett, majd újra felkelt a Nap. Jace szeme folyton le akart csukódni, de mindig belemarkolt a kormányba és megerőltette magát, hogy fent maradjon. Senki sem tudott segíteni neki, mert ő volt az egyetlen, aki tudott vezetni, így csak mentek, amíg bírta. Addig voltak úton, amíg Alex nem érezte, hogy biztonságos megállni. Nap, nap után, csakis nyugat felé.
Meglepte, hogy mindenki rá hallgat és tőle várják a tanácsokat. Azon gondolkodott, meddig vezetne még Jace alvás és evés nélkül, de nem akarta próbára tenni. Így is eleget szenvedett.
Azon a két napon csak annyit ettek, amennyit Rey el tudott rakni a nagy sietségben. Mikor megálltak, megpróbáltak vadászni, de a kihalt, poros területen semmi sem volt. Régen ezt áldásnak gondolta. Hálás volt, hogy nem kell a mutánsokkal harcolniuk, tudta, hogy mindig az lesz, de borzalmas volt nézni, ahogy a társai napokon keresztül éheznek.

A tábortűz mellett ült és nézte, ahogy a többiek alszanak. Neki az éhségtől nem jött álom a szemére. Megfogta a kezét, hogy kevésbé remegjen és a tűzbe bámult, arra várva, hátha meglát valamit benne.
“Néha én is hallom. A szélben, a víz csobogásában, vagy a tűz ropogásában.” Rey mindig is olyan szépen beszélt, mint egy igazi művész. A szavai megfoghatatlanok voltak. Mindig figyelt rá, hogy az embereknek ne mutasson túl sokat, se túl keveset, de azért tudják, ki ő. Sosem akarta, hogy foglalkozzanak vele, inkább csak figyelmen kívül hagyják, de azért mégis tisztában legyenek, hogy bárki életét tönkre tehetné, ha akarná. Mégis mikor Alex ránézett, olyan törékeny volt és halandó. Meg akarta védeni, de tudta, hogy nem tudja.
Eljön az a nap, mikor én életben maradok és nézem, ahogy mindenki más meghal körülöttem.

A lába remegni kezdett. Már nagyon nem tudott mit kezdeni magával és elindult a szirt felé. Leült egy kőre és a távolba nézett. Nem látott semmit, és abban sem volt biztos, hogy egy lépésre van a szakadéktól, vagy tízre. Az egyetlen dolog, ami kirajzolódott a sötétben, az a sok kilométernyi kiszáradt talaj. Bármerre nézett, csak sivatagot látott. A táj nem változott, csak néha, mikor egy halott mutáns csontváza hevert a földön. A nyarak olyan melegek voltak, hogy örökké nyomot hagytak a földön.

"Vigyázz rájuk."
Végignézett a többieken, akik a tábortűz mellett aludtak. Olyan törékenynek tűntek, mint még soha.
Nem tudok vigyázni rájuk, gondolta. Gyere vissza, szükségem van rád. Nem tudom megcsinálni egyedül.
Miles nélkül tehetetlennek érezte magát. Törékenynek, mint egy gyerek. Annyira jó volt, mikor a városába voltak és befogadta őket. Nem kellett felelősséget vállalnia, csak Ellie-ért. Szerette, hogy a többiek  hallgattak rá. Mikor megtették, amit kért, az egyből boldogsággal töltötte el . De utálta, hogy az életük az ő felelőssége, a haláluk pedig az ő hibája. Nem tehette ezt kockára.
Legördült egy könnycsepp az arcán, de letörölte.

Miles meghalt, gondolta.
Nem, nem halt meg. Egyből kijavította magát.

-Te is láttad, ahogy lezuhant.-hallotta Lia hangját.

-Nem vagy igazi.-egy kis időbe telt felfognia, hogy ezt hangosan is kimondta. Gyorsan hátra nézett, de a többiek továbbra is békésen aludtak.-Nem vagy igazi.-suttogta.

-Miért van szükséged rá?-hallotta újra.-Megint gyenge vagy?

-Nem vagyok gyenge.-a fogait kezdte el csikorgatni egymáson.

-Nem tudsz vigyázni rájuk. Kegyelmesebb lenne mindegyiket fejbe lőni álmukban, hogy ne szenvedjenek.

Egy pillanatra a pisztolyára tekintett, majd a többiekre. Remegő kézzel kinyúlt érte, de félúton megállt. Megfogta a kezét és vissza húzta, magától nem tudta megmozdítani.