The Young Face Of Death - The Three Year War I.

36. Fejezet

Alex

Rá lőttek.
Épphogy le tudott hajolni a kamion fülkéjében, mielőtt kilőtték volna az üveget. Csak reménykedni tudott, hogy mindenki más ezt tette, mielőtt a fejük állította volna meg a golyót.
A katona tovább lőtt rájuk, Alex még továbbra is összegubózva lapított a kormány mögött, amit nemrég lefejelt. Mikor a tára kifogyott, hallotta, hogy megtorpan. Felegyensedett és rá lőtt. Majd még egyszer. Harmadszor is, de egyik sem találta el. A keze remegett, a nyakából úgy álltak ki a szilánkok, mint a tüskék.
Az ellensége futni próbált, de Jane egyetlen lövéssel megölte. Alex beletaposott a gázba és megfordította a kormányt, mielőtt bele száguldottak volna az előttük lévő szakadékba. Mellette mindenki előre bukott és majdnem lefejelte az ülést a hirtelen lökettől.

-Tudom.-tette fel Jane felé a kezét.

-Soha többé nem hagylak vezetni.-vágta vissza.

-Dehogynem.

-Dehogy! “Jaj, parancsnok kérlek hagyj vezetni egyszer, már megtanultam!”-imitálta magas hangon. Felhorkant.-Úgy látszik, mégsem.

A fegyverek csörgése áthallatszódott a kamion fülkéjébe. Alex kerülgetni kezdte a buckákat. A Nap erősen sütött a szemébe. Az idő egyre melegebb lett. Épphogy tavasz eleje volt, de neki már túl sok.

-Nem így mondtam…-mormogta egy kis idő után.

-Micsoda?

-Semmi.

-Mondjad.

-Mondom, hogy semmi.

-Mondd el. Ez parancs.

Felsóhajtott. Érezte, hogy a szilánkok mozognak a nyakában, mikor előre hajtja a fejét. Megmarkolta a kormányt az izzadt tenyerével.

-Nem így mondtam.

-Dehogynem. Könyörögtél.

Ares -Jane egyik fő őre- és Jay kínosan hallgatták végig a beszélgetésüket, de utóbbi arcán megjelent egy halvány mosoly. Alex nem tanusított neki nagyobb figyelmet.
Az alatt a három hónap alatt sem tudott megtanulni normálisan vezetni, mióta ott voltak. Rey-nek sokkal jobban ment, de betudták annak, hogy ‘mindenki másban tehetséges’, legalább is Jay ezt mondogatta.

-Megsérültél.-állapította meg, ahogy Alex nyakára nézett. Mindig meglepte, milyen gyorsan tudott változni a hanglejtése. Az emberei miatt mindig aggódott.

-Igen, parancsnok.-sziszegte. A szilánkok felé nyúlt. Ki akart szedni egyet, mire ő megütötte a kezét.

-Ne piszkáld, majd az orvos kiszedi.

Mikor visszaértek a táborba, mindenki kimászott a kamionból és a zúzódásokat fogdosta, amiket a borzalmas vezetés miatt kapott. Alex is kiugrott, Jane egyből követte.

-Lássanak el, utána gyere a sátramba.-parancsolta.

-Igen, hölgyem.

-Parancsnok.

-Parancsnok.-javította ki magát.

-És gyakorolsz, mielőtt megint vezetni hagylak.

-Elsőre is hallottam.

Erre Jane megbillentette a fejét, mire Alex lehajtotta az övét. A szokásos nézésével mérte végig, már sokadjára. És már sokadjára is úgy érezte, mintha meztelen lenne.

-Igenis.-javította ki magát újra.

Eleinte nehezére esett ezeket a szavakat kimondani. Mindig engedelmeskedni, minden kérést teljesíteni, egy csepp ellentmondás nélkül. De el kellett ismernie, hogy segített nekik. Tisztelnie kellett, cserébe ő is tisztelte. Valóban sosem kért semmi olyat, ami árthatott volna neki, vagy a többieknek. Ahogy megígérte.