The Young Face Of Death - The Three Year War I.

48. Fejezet

Alex

Az őrök kikísérték a cellájából. Szorosan fogták, de nem volt szükséges. Alex amúgy sem tudott mozogni a fájdalom miatt. A lábait ügyetlenül rakta egymás elé. A szeme félig becsukódott az álmosság miatt, de nem tudott aludni, mert akkor előjöttek a rémálmok. A hasa korgott az éhségtől, de nem evett, mert úgyis kihányta volna. Majdnem összeesett a fáradtságtól, mégis mindenkit meg akart ölni.
Az őrök elvitték a folyosó végéig, majd kinyitottak egy ajtót. Fehér szoba volt, egy ággyal a közepén és mellette egy kerekes asztal, amin szikék, ollók és pamacsok voltak. Az ágynemű véres volt, az orvos éppen akkor szedte le.
Megtorpant. Megfagyott a tekintete. A torka összeszorult és majdnem öklendezni kezdett. Hátrált, izzadni kezdett, mindeközben az emlékek ordítoztak a fejében. Az egyik őr belerúgott a hátába a térdével. Fájdalmában felkiáltott, a háta begörnyedt és varratok felszakadtak. A vére újra kifolyt a fásli alól. A fájdalom végigfutott a testén, minden csontjában érezte. Az egyikük befogta a száját.

-Ne bántsátok!-kiáltott rájuk a szobából az orvos.

Erre az egyik őr felhorkant és ledobta Alexet a padlóra. Megtámaszkodott a kezén, de minden mozdulat fájdalmakkal járt.
A két katona kiment a szobából és becsapták maguk mögött az ajtót. A férfi leguggolt Alex mellé, a kezét átvetette a vállain és az asztalra rakta. Erre Alex újra felszisszent. A feszítő fájdalmat még akkor is érezte, mikor már nem ért hozzá.

-Nem akarlak bántani.-kezdte. A hangja kellemes volt. Felvett egy tűt és egy átlátszó folyadékot töltött bele. Alex felé emelte.
Egyből elhátrált. A torka újra összeszorult. Kitette maga elé a kezét.

-Ez mi?

-Segít a fájdalmadon.

Nem tudta miért, de nem ellenkezett, pedig minden porcikája azt súgta, ne hagyja magát, meneküljön. Hagyta, hogy belé szúrja a tűt.
Mintha a szobába beáramlott volna a hideg levegő és kifújta volna Alex bőrét. Kivette a tűt és beragasztotta a sebet. A fájdalom azonnal enyhülni kezdett, majd szinte teljesen eltűnt. A testén végigfutott a megkönnyebbülés. Fellélegzett. Lassan elengedte az ágy szélét, amit addig szorongatott. Annyi ideje csak fájdalmat érzett, hogy már el is felejtette milyen, mikor minden rendben van.

-Köszönöm...-motyogta remegő hangon.

-Most egy idegig nem fogsz fájdalmat érezni, de nem tart örökké, talán fél napig. Le fogom venni a fáslit és megnézem.

Levette a pulcsiját, majd hagyta, hogy letekerje a fáslit. Az agresszíven ragaszkodott a bőréhez és le kellett tépni a szöveteket, hogy le tudja szedni.
Levette a vértől átázott fáslit és az ágy mellé dobta. Alex nyaka fájt, mikor behajlította, mégis meg akarta nézni. Azelőtt csak kettő terhet látott ott, amit feleslegesnek érzett magával cipelni. Két dolog, amitől úgy érezte, csak egy rab a saját cellájában, a saját fejében. De már nem voltak ott többé. Óvatosan hozzáért. Egy pillanatra elrántotta az ujjait, mintha megégette volna. Újra hozzá ért, ezúttal rárakta a tenyerét. Végighúzta a kezét a lapos mellkasán, a megviselt mellbimbóin, de megállta a két vágás előtt. Már az sem érdekelte, hogy véreztek, a húsa feketévé vált és rothadó szaga volt. Az egyetlen dolog ami érdekelte, hogy már nem rab.
Szabad vagyok.

Az orvos kicserélte a varratokat, adott még egy gyógyszert és visszaküldte a katonákhoz, akik vissza vitték a cellába. Egy pillanatig nem érdekelte a hideg, az éhezés, vagy a halott társai. Csakis a szabadság. Mikor visszaért és lekuporodott a földre, egy ideig csak a falat bámulta, majd aztán mániákusan nevetni kezdett. Mikor rájött, hogy se Jay, se Jane nincs ott mellette, hogy rákérdezzenek, csak még hangosabbá vált.