The Young Face Of Death - The Three Year War I.

21. Fejezet

Alex

Rey már szuszogott mellette, de Alex sehogy sem tudott aludni. Csak a plafont bámulta, azon gondolkodva, maradniuk kéne-e. Miles olyan könnyen adott mindent. A házában élhettek, kaptak külön szobát, olyan ételeket, amiket még sosem ettek. Ezt mindazért, mert Jay-el barátok? Alex tudta, hogy senki nem ad ennyit jószándékból. Mindig meg kell érte fizetni valahogy.

-Fel akar használni.-hallotta Lia hangját. 

-Fogd be.-válaszolta neki csukott szemmel. Félt, ha kinyitja, látni fogja.-Aludni akarok.

Erre Lia mondott még valamit, de nem lehetett érteni. A hangok összefolytak. A suttogások egyre erősebbé váltak, amíg már egyáltalán nem értette őket. Megütötte a fejét, de nem múltak el, inkább csak erősödtek. 

-Ne bánts!

Alex nagy levegőt vett és abba hagyta a feje ütögetését.

Megdörzsölte a szemét. Az a kicsi álmosság is kiment belőle, ami volt. Kifújta a levegőt. Lassan és óvatosan kimászott az ágyból, hogy Rey ne keljen fel, ez pedig különösen nehéz volt, mert ő mindenre felkelt. Sosem aludt mélyen és mindig csak keveset. Alex szinte lábujjhegyen járt, a kezét kitárta oldalra, hogy segítse egyensúlyozni. Felvette az új ruháit, a cipőjét a kezébe fogta, majd az ajtó felé indult. A kilincset óvatosan nyomta le. Még egyszer visszanézett Rey-re. Még mindig nyugodtan és mozdulatlanul aludt. Akkor volt mindig ilyen, mikor tettette. Alex elgondolkodott, talán éppen azt csinálja, de nem hagyta magát túl sokáig elmélkedni. Halkan becsukta maga mögött az ajtót. Miután már a szobán kívül volt, leguggolt és felvette a cipőt.

A hangok kicsit enyhültek, de még mindig hallott pár suttogást. Nem tudta megmondani az idegesíti jobban, ha érti, mit mondanak, vagy az, ha nem. Néha csak közölték vele, ha egy tárgyat láttak, mint egy kisgyerek, néha pedig arra biztatták, ölje meg magát.

Lement a konyhába. Egy kerek asztal volt a közepén, a két szélén több tűzhely és szekrény. Azelőtt még sosem látott olyan konyhát. Rácsodálkozott, pedig nem akkor látta először. Az ő régijükben egy rothadt fa asztal volt, penészes falak, meg egy hűtő, ami nem hűtött és folyott belőle a víz. Ez pedig nagy volt, gyönyörű és tiszta. A plafonról egy hatalmas csillár lógott le. Az asztallal szemben egy üvegajtó volt, ami az erdőre nézett. Alex megfogta az oldalát és elhúzta oldalra. Kilépett. Az esti hideg levegő egyből kirázta, de nem bánta. A hidegtől kitisztultak a gondolatai.

A terasz nyugat, a távoli hegy, az erdő és a tó felé nézett. A fák szorosan egymás mellett voltak. A fű magasra nőtt, benne pedig ártalmatlan mutánsok szaladgáltak. A tó vize még olyan messziről is tisztának és csillogónak látszott. Egy ideig követte a szemével a kerítés vonalát, amíg az el nem tűnt a hegy mögött.

A hangok újra erősödni kezdtek. Összeszorította a fogait és becsukta a szemét. Hagyta, hogy a szél belekapjon a bőrébe, mintha meztelen lenne. Az ujjait végigfuttatta a rövid haján. A levegő itt sokkal tisztább volt. Tisztább, mint amit valaha érzett. Minden gyönyörű volt. A csapat minden tagja beleillett a környezetbe, Alexet kivéve. Minden túl csendes volt és békés. 
Vissza akarta kapni a régi életét. Néhány ember káosznak hívta, de neki az volt a béke. Abban találta meg a nyugodtságot. Régen utálta, hogy szolgaként versenyeztették, ez volt az egyetlen, amit utált benne. De már az sem érdekelte volna. Az emberek szerették. Fogadtak rá és nem hagyta cserben őket, mindig megkapták a pénzüket. Minden nap a nevét kántálták. A ‘legfiatalabb bajnoknak’ nevezték. Az, aki sosem kapott halálos sebet, akiről azt mesélték, csak akkor szennyezi be magát az ellenség vérével, ha szeretné. A versenyző, akit az összes többi elkerült, mert félték. A “legtehetségesebb”. A biztos győztes. De miután elmenekültek, csak egy gyáva szökevény lett. Már senki sem ismerte a nevét, és tudta, hogy nem is fogják. Senki nem fogja a történetét mesélni. Halála után senki nem fogja tudni, ki volt. Nem marad belőle semmi, csak hamu.