The Young Face Of Death - The Three Year War I.

39. Fejezet

Rey

Az első, amit megérzett, a fájdalom volt. A hasító, éles fájdalom, ami szétnyomta a fejét. Fekve is érezte, hogy forog vele a világ. A sötétség körülölelte. Minden kis porcikája sajgott a fejétől a lábáig. Érezte, ahogy az izzadság és a vér lassan folyik a homlokáról, mint ahogy a patak folyik a medrében.
Alig bírt mozogni. A kezeit és a lábait is megkötözték. A nyomástól alig bírta mozgatni az ujjait. Kiáltani akart, de a szájában lévő pöcök nem hagyta. Próbált jobban összekuporodni a kemény földön, de még a súrlódás is fájt, ahogy a ruhája hozzá ért. Egyre erősebben rángatta a kötelet, ami a kezét tartotta, de csak egyre szorosabb lett. Egymásnak dörzsölte az ujjait és megpróbálta a körmével levakarni.

A vér és a rothadás szagát érezte maga körül. Pár emberi hangot hallott:sírást, mormogást és motoszkálást. Minden egyes kis fuvallatra egyre jobban összerezzent. A láz átjárta az egész testét, és a kötelek meg a hideg, mintha összefogtak volna ellene, hogy még jobban kínozzák.
Sokat pislogott, amíg a szeme lassan hozzászokott a sötéthez. A koszos, hideg padlón feküdt, előtte a halvány fényben kirajzolódtak a rácsok.
Alex?
Hiába szólongatta, nem volt sehol. Egyedül volt a többi cellából átszűrődő zajjal.
Hol vagyok?
Katonák. Emlékezett a katonákra. De nem Jane táborából, merthogy ő nem volt sehol.
Idegenek voltak. Maszkot viseltek és terepmintás felszerelést, minden oldalukon fegyverekkel. Először az álmából rángattak ki, majd a sátrából. Aztán felgyújtották őket. Felgyújtottak mindent. Elvittek mindenkit.
Berángatták valahova. A talaj zúgott és felemelkedtek a magasba. Valamelyik megütötte.
…Alex?

Az emlékek úgy hasítottak belé, hogy meg kellett kapaszkodnia a földön. Elvittek. Elvittek mindenkit.
Megpróbált felülni, de a testében semmi erő nem volt. A kezei feladták és még erősebben csapódott vissza a talajra. A fájdalom a fejébe hasított, majd az egész testébe, mint egy sokk.
A levegőt zihálva vette de a pöcök nem hagyta lélegezni. Hirtelen kétségbeesett sírásba tört ki. A teste rázkódni kezdett, a gyomra összezsugorodott.
Katonák. Felgyújtott sátrak.
Alex. Hol van Alex? Azt mondta, nem lesz semmi baj.

A lámpákat felkapcsolták és a szemét elöntötte a fény. A többi ember a mellette lévő cellákban sikongatni kezdett. Hallotta, hogy körbe-körbe futkosnak, mint az állatok és a rácsokat verik.
Nem képzelődött. Valóban be volt zárva és valóban rácsok voltak előtte, olyan erősek és vastagok, amilyeneket még sosem látott. Feltápászkodott és lenézett magára. Mindene tele volt zúzódásokkal. A kosz, ami a vérző sebekbe keveredett bele, úgy csípte, mintha sav lett volna. Érezte, ahogy a homlokáról a vére egészen az állkapcsáig folyt. Óvatosan a fejére tette az összekötözött kezét, amit egyből eláztatott a vére.
A kezét az arcára helyezte, de a fájdalom miatt egyből el is kapta. Ki tudta tapintani, milyen dagadt.
A keze remegni kezdett és újra a padlóra esett. Kétségbeesetten kúszott a rácsokhoz, hátha lát valamit.
Ez csak egy álom. Beleverte a kezét a padlóba. Nem ébredt fel, de helyette átjárta a fájdalom és a csuklójából szétterjedt a kezébe. Fájdalmasan felnyögött. A szenvedés túl valóságos volt. Tovább bíztatta magát, hogy ez is egy álom és majd a sátorban ébred Alex mellett.

Hirtelen meghallott egy ajtót, ami csikorogva nyílt ki. A léptek lassan egyre közeledtek felé. Kulcsok csörgését hallotta, majd a cellaajtó kinyílt előtte.
Egy heges arcú, magas férfi állt előtte kezében egy kisebb és egy nagyobb bilincset tartva.
Rey káromkodni akart, kérdezősködni, megfenyegetni, de a pecek miatt nem ment. Csak annyira futotta, hogy hümmögni tudott valamit. Amúgy sem lett volna ereje egész mondatot alkotni.

-Sajnos nem értelek.-válaszolta mosolyogva. A hangja sokkal mélyebb volt, mint amire számított.
Rey-nek nem volt fegyvere, de még ereje is csak annyi, hogy épphogy fel tudja emelni a kezét. Semmi értelme nem lett volna szembeszállni vele.