The Young Face Of Death - The Three Year War I.

43. Fejezet

Alex

Az orrából vér folyt és biztosra vette, hogy elkezd feldagadni a szeme. A torkában folyamatosan érezte a fémes ízt, amitől olyan érzése lett, mintha fojtogatnák. A kezét felsértette a bilincs, szinte a húsába vágott.

-Halljuk.-ismételte.

Alex megrázta a fejét. Újabb ütést érzett az arcán. A katona gyűrűje felsértette a bőrét és feltépte a húst. Vért köhögött. Oldalra fordította a fejét, nem akart a katona szemébe nézni, miközben szétverte.
Visszaemlékezett arra, mikor még versenyzőként hallotta éjszakánként a sikításokat az alagsorból, nem messze onnan, ahol a fegyvereket tárolták. Rey azt mondta, olyan versenyzők, akik nem tartották be a szabályokat. Alex inkább úgy vélte, a versenyzők kínozzák az olyanokat, akik megszegték a szabályokat. Sosem felejtette azokat a sikolyokat, amiket akkor hallott.

Még egyet ütött, aztán abbahagyta. Kinyitódott az ajtó, látta a fényt, de nem nézett fel. A nyaka már túl fáradt volt, hogy tartsa a fejét. Hagyta, hogy a vér a szájából és az orrából összefollyon.
Az idegen közelebb lépett a székhez, ahová Alexet kötözték, majd a szeme sarkából látta, hogy int az őrnek, aki ki is ment. Továbbra is a földet bámulta. Akárki is volt az, nem akart a szemébe nézni. Talán mert félt, talán szégyellte magát, de talán mert nem akarta, hogy gyengének lássák. Márpedig a vérző orrával, a feldagadt szemével, a véraláfutásokkal és a torkából kifolyó vérrel nem mondhatta magát erősnek. Nem is félt. Egyszerűen csak mérges volt. Nem törődött a fájdalommal. Csakis a bosszúval. Legszívesebben eltépte volna a köteleket, hogy áttörjön mindenkin, hogy megmentse a többieket. Látni akarta, ahogy a katonák vére a fejükből végigfolyik a padlón és a többiek vérével keveredik. Ő pedig ott állna és egyesével ölné meg őket. Az egyik hasába beleállítaná a kését és addig verné vele, amíg el nem vérzik. A következő fejét a falba verné és nézné, ahogy a festést bemocskolja a vére. A többit lelőné. Nem gondolkozna, csak megtenné. Egy baltával végezne azokkal, akik utoljára maradtak. Egyesével belevágná a fejükbe.

Kinyitotta a szemét. Az idegen az asztal másik feléről egy széket hozott és Alex elé rakta. Lassan mozgott, a zöld köpenyét húzta maga után a földön. Egy pillanatra megállt, majd Alexra nézett, de ő továbbra is a földet bámulta. Az idegen nem mondott semmit, csak nézett.

Alex elmosolyodott, majd lenyalta a vért a szájáról.-Meg fogsz verni? Mire vársz?

Alex szempillái összeragadtak a vértől, de felnézett rá. A kék szeme alatt karikák húzódtak. Az arccsontjai élesek voltak, kiugrottak a helyükről, mintha több napja nem evett volna. Alex rájött, hogy valószínűleg ő is hasonlóan nézhetett ki.
Az idegen nem válaszolt, csak tovább nézte. Már felkészült az első ütésre, de akkor a férfi arca ellágyult. Elővette a kését, majd elvágta a köteleket, aztán leült.

-Ki vagy?-kérdezte Alex.

Elfordította a fejét, majd visszarakta a kését az övébe. Levette a kapucniját, így láthatóvá vált a heg az arcán, ami pont ugyanolyan volt mint Alexé. A barna haja koszos volt, rasztás és véres.
Megfagyott benne a vér, ahogy meglátta a Kóborlót ábrázoló mellvértet.

-Nem várom el, hogy tudd ki vagyok.-szólalt meg latinul. A hangja mély volt, furcsán ismerős.-Ahogy azt sem, hogy megértsd, amit mondok.

-Tudom, ki vagy.-vágta rá szintén a nyelven.

A Vezető széles mosolyra húzta a száját. A fogai sárgák voltak, pár rohadt is. A szája rothadt hal szagot árasztott. Az arcára kosz tapadt. Kapzsin mérte végig.

-Anyád megtanított latinul.-válaszolta. -Tudtam, hogy meg fog.

Alex összeszorította a kezét. Egy pillanatra sem törte meg a szemkontaktust. Úgy érezte, ha mégis megtenné, a Vezető egyből fejbe lőné.