The Young Face Of Death - The Three Year War I.

11. Fejezet

Alex

Alex szülei arcán csalódottság látszott. Tudta, hogy abban bíztak, hogy megváltozik, de ahogy belépett abba a szobába, látta a csalódott tekintetüket, miszerint még mindig olyan. Próbálták eltakarni, de az egyetlen dolog, ami látszott az arcukon, az a megvetés és az undor volt. Valamint a félelem, legalább is az anyja szemében. A szája megremegett és az orra kitágult, mint mindig, mikor mérges volt. Apja a furcsa, beteges szemével fürkészte. Nemhogy félelem, de semmilyen érzés nem látszott rajta. Apja az anyja elé lépett és kirakta oldalra a kezét, de nem önszántából. Estelle elvárta tőle, szinte sóvárgott, hogy védje meg.
Sokat változtak, mióta elvitték Alexet. A hajuk megőszült, az arcukon több ránc rajzolódott ki és a szemük fáradt volt.

-Holnap elhozzák ide Elliet.-közölte anyja. Nem nézett a szemébe. Ez volt az első, hogy megszólalt és a szavakat inkább csak köpködte, mint mondta.-Azt akarjuk, hogy vigyázz rá.

Ellie. A nevet szinte már majdnem elfelejtette az évek alatt. Törékeny és tiszta volt. Ez kívül-belül látszott.
Anyja mögött volt és bármikor, mikor elő akart lépni, visszahúzta. Ilyenkor Ellie mindig ránézett, majd Alexra és elhúzódott az érintésétől.
A barna haja már a lapockájáig ért és a benne lévő hullámok ápoltan hullottak a vállára. A szeme kiskorában kék volt, de már átváltozott barnára, ezt az apjuktól örökölte. És annyira megnőtt… Minden megváltozott benne, teljesen más lett, de Alex mégis bármikor felismerte volna.
Csak három éves volt, mikor elvitték, biztos volt benne, hogy nem emlékszik rá, de mégis mikor találkozott a tekintetük, nem úgy nézett rá, mint egy idegenre.
Alex a szüleire nézett, majd újra Elliere. Ki tudja, mit mondtak neki rólam. Hogy szörnyeteg vagyok? Más?
Ahogy belegondolt ebbe, egyből elvetette, hiszen nem érdekelte, mit gondoltak róla. Csak nem akarta, hogy a húga úgy nézzen a nagy testvérére, akinek példaképnek kéne lennie, mint egy szörnyetegre. Tudta, hogy ez a szó elhangzott köztük, mikor róla beszéltek.
Annyira elmerült a tanulmányozásában, hogy csak akkor fogta fel, amit anyja mondott. Holnap elhozzák ide.

-Csak ezért jöttetek?-kérdezte végül. A hangja hirtelen még magának is idegennek hatott.

-Igen.-válaszolta az anyja.

Apja le sem vette róla a tekintetét. Egy pillanatra mintha erőszakosságot látott volna rajta, de ez azonnal el is szállt. Beteges tekintete és tartása volt. A kezei és a térdei remegtek, már arra vártak, hogy megadhassák magukat.

-Megváltoztál.-mondta végre.

Hangja rekedtes és mély volt, mintha húsz évet öregedett volna.
Alex érezte, ahogy a pulzusa egyre gyorsabb lesz. Hallotta a szívverését. Újra és újra az a jelenet játszódott le benne, ahogy Ellie elhúzódik anyja érintése elől.
Bántották. Nem volt benne biztos, hogy ez a saját gondolata volt-e, vagy valaki másé a fejében, de ráébresztette, hogy Elliet azonnal el kell vennie tőlük.

-Sosem jöttek volna el miattad.-hallotta a hangot a fejében, ami már biztos nem az övé volt.-Csak Elliért jöttek.

Meg akarta ütni a fejét, hogy hagyja végre békén, de a földbe gyökerezett. Megbénította, ahogy a szülei rá néztek, mintha minden tettén ítélkeznének.
Az állkapcsa megfeszült és a késéért nyúlt. A keze megszorította a markolatot.

-Alex?

A hang vékony és halk volt. Alex fülében lévő suttogás megszűnt. Ellie sötétbarna szemeivel egyenesen rá nézett és hirtelen meztelennek és ártatlannak érezte magát. Belé ütött a felismerés.
Emlékszik. Emlékszik a nevemre. A saját nevemre és nem arra, amit anyám adott nekem. Ahogy kimondta, anyja elnyomott egy sóhajt és Ellie vállára tette a kezét, de ő lerázta.