The Young Face Of Death - The Three Year War I.

37. Fejezet

Rey

Ares lehajolt az egyik csapása elől, de nem emelte fel elég gyorsan a kardját. Rey a sajátját a torkához szegezte, mire ő megdermedt. Feljebb vitte az állkapcsához, felemelte a fejét vele, ő pedig követte a mozdulatát az egész testével. Görnyedt háttal felegyenesedett és feltette a kezét. A homlokáról folyt az izzadság. A haja az arcára tapadt a nedvességtől és belelógott a szemébe.

-Feladom.-zihálta.

Eldobta a kardját, mire Rey is leengedte az övét. Remegve lélegzett. Rey látta a szemében a vágyat, a nyerni akarást, de a tehetetlenséget is.
Az izmai még nem lazultak el. Gyorsan felemelte a kardját és a fejére sújtott. Ares épphogy időben védte ki. Hátra lépett, csak egy kicsin múlott, hogy a térde felmondja a szolgálatot és elessen. Rey félhold alakú kardja végig csúszott az övén és szikrázni kezdett a lemenő Nap fényében.
Lesújtott a markolatára, mire a fegyver kiesett a kezéből. A sebe vérezni kezdett, de nem törődött vele. Ezt Ares is észre vette, de Rey elővette a másik ugyanolyan fegyvert és azzal támadt vissza, mielőtt a fiú pánikolni kezdett volna.
Egyre hátrébb szorította, már majdnem a szikla mellé. A keze remegett. A fogait összeszorította. Látszott, hogy már nem bírja sokáig.
Mikor nem figyelt, Rey a lábával meglökte a hasát, ő pedig hátra esett. A kezével a sziklát támasztotta és kétségbeesetten nézett fel. Kiesett a markából a kard. Maga elé tartotta a kezét, szeme tele volt kétségbeeséssel.

-Mondtam, hogy feladom.-sziszegte fájdalmában. Orrából folyt a vér.

-Ezt fogod mondani egy ellenséges katonának is?

Felé nyújtotta a kezét. Ő egy pillanatra hezitált, a tenyerét méregette, majd végül elfogadta. A térdére támaszkodott és remegve kifújta a levegőt.
Ares nem volt versenyző. Jane pár éve talált rá, elszegényedve és éhezve. Befogadta és mikor rájött, hogy jó őr lenne belőle, megtette annak és azóta mellette van. Legalábbis Ares mindig ezt a történetet mondta Rey-nek.

-”Bárcsak láthattam volna, ahogy legyőzi az előző parancsnokot.”-mondogatta mindig.

Vagy ezerszer elmesélte a történetet, mikor Janet elfogta a tábornak az előző parancsnoka, de Jane nyilvánosan kihívta egy párbajra és megölte.

-”Azt mondják, Janet egyetlen egyszer sem sebezte meg. Viszont neki csak egy vágás kellett, hogy kioltsa a régi parancsnok életét és ő váljon az újjá.”

Rey-nek nem volt szíve rávágni, hogy tudja, már elmondta párszor.
Úgy beszélt róla, mintha egy igazi istennel lenne dolguk, aki leszállt a Földre, hogy parancsoljon felettük. Onyx-hoz hasonlította, a háború istennőjéhez. Az őrök nagy része úgy is tekintett rá. Úgy beszéltek vele, úgy félték, mint egy istennőt. De Rey tudta, hogy nem az. Az istenek könyörületesek. Jane pedig nem.

-Most mennem kell.-mondta, még mindig zihálva. Elrakta a kardját a helyére.

-Hova?

-A parancsnok hivatott.-a hangja magasabbá vált, mikor róla beszélt. A lemenő Napra nézett.-Indulnom kell. De köszönöm az edzést.

Rey megfogta a karját, mire kérdőn nézett rá. Megpróbált újra elindulni, de nem engedte. Mikor kitapintotta a pulzusát, érezte, hogy a szíve hevesen ver.

-Mit csináltok pontosan?

-Miért?-a szeme megtelt félelemmel, majd haraggal.-Miért érdekel ez téged? Engedj el!-újra megpróbálta elrántani magát, de Rey nem hagyta. Makacsul belévájta a körmeit.

-Jane haja fonva van. A tiéd is.-a kis barna fonatokra nézett a hajába, amit még épphogy megvilágított a napfény. Az egyikbe egy kék szalag volt fonva, míg Jane hajába egy piros.-Te nem úgy nézel ki, mint aki be tudja fonni a saját haját. Főleg nem ilyen kicsibe.