The Young Face Of Death - The Three Year War I.

47. Fejezet

Rey

Az orvos lefertőtlenítette a sebét alkohollal. Mielőtt felvette volna a tűt és a cérnát, hogy bevarrja a mély sebet Rey hasán, az égésre nézett a mellkasán. A szemében egy pillanatra sajnálat és undor látszott. Elfordította a fejét oldalra és elkezdte nézegetni. Elsétált az ágyától és egy fehér gyógyszerrel és egy pohár vízzel tért vissza.

-Vedd be!-nyomta Rey kezébe a gyógyszert.

-Mi ez?-kérdezte remegő hangon.

-Antibiotikum.-halkabbra vette.-Nem szabadna adnom, de nagyon el van fertőződve. Segíteni fog.

Nagy nehézkesen felült és egyből megcsapta a sátorba beáramló hideg. Megrezzent és gyorsan bevette a gyógyszert.

-Köszönöm.

-Holnap gyere vissza ugyanekkor és adok még egyet.-lenyomta a vállát az asztalra, hogy be tudja varrni a sebét.

Befűzte a cérnát a tűbe és a sebbe nyomta. Lassú öltésekkel kezdte varrni, összehúzta a szöveteket, majd tovább ment. Az a fájdalom még mindig elviselhetőbb volt, mint az égés. Ökölbe szorította a kezét és tűrte.
A sátorba egy másik katona lépett be, akit egy orvos segített járni. Leültette egy asztalra. A katona felnyögött fájdalmában. Az orvos levette a pólóját így a hátán láthatóvá vált az égés, ami elhúzódott egészen a combjáig. Vörös volt, a bőr cafatokban állt, körülötte hólyagok keletkeztek.
A katona egy pillanatra Rey szemébe nézett, de ő egyből elkapta a tekintetét. Szerencsére addig elterelte a figyelmét a saját sebesüléséről, amíg őt nézte. Az arcformája ismerős volt, de nem tudta megmondani, honnan.

-Én ismerlek téged.-szólalt meg az idegen fiú. A hangja és az arca nem illett össze.-Te vagy a szökevény, aki elszökött a barátaival. Négy hónapig bírtátok, elismerésem.

-Tudod, hol vannak?-tért egyből a tárgyra.

-Nem. De az egyikük nagyon jól harcolt. Ő vezeti a csapat nagy részét.

-Alex?-kitágultak a szemei.

-Igen. A Vezető fia.

Rey hirtelen felült, de az orvos visszanyomta. Mikor végre kész lett az öltésekkel, közölte Rey-el, hogy feküdnie kell.

-Mi?-kérdezett vissza.-A fia?

-Igen. Nem hallottad?-az orvosa belé szúrt egy tűt, mire a fiú felszisszent. Összeszorította a szemét, majd megmarkolta az asztalt.

-Nem.-válaszolta egy idő után.

-Miután visszajött, a Vezető annyira megörült, hogy kikiáltotta parancsnoknak… És örökösnek.

Rey visszarakta a fejét az ágyra. A hangja remegni kezdett, mikor kifújta a levegőt. Valahogy egyáltalán nem lepte meg. Végre rájött, hogy a Vezető honnan olyan ismerős. Átkozta is magát, hogy nem jutott eszébe.
De Alex mint örökös… Ez a gondolat nyugtalanította.
Végre meg akarta találni, hogy eltűnjön vele. Nagyon reménykedett benne, hogy a hatalom nem részegítette meg. Tisztában volt vele, hogy mindig is hajlamos volt rá.

-Egyesek éveket várnak, hogy parancsnokok legyenek…-sziszegte. A barna szemei megteltek könnyekkel.-Ő meg csak úgy megkapja.

-Egyesek, szóval te.

-Igen. Will vagyok.-folytatta egy kis idő után.

-Will…-ismételte el Rey. Libabőrös lett a sátorba beáramló hideg miatt. A szél kifújta a nemrég szerzett sebeit.-Versenyző voltál?

-Nem. Katona. Gyerekkorom óta. A szüleimnek túl sok gyerekük volt, én voltam a legfiatalabb, ezért eladtak katonának. A legtöbb ember, akit itt látsz, csak a legfiatalabb nem kívánt gyerek.-elfordította a fejét, majd végigmérte Rey-t.-És neked mi a neved?