𝔼𝕡𝕣𝕖𝕤 ℂ𝕤𝕠𝕜𝕠𝕝𝕒́𝕕𝕖́3️⃣ |𝐓𝐚𝐞𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟|

🍫18.🍓

Jungkook szemszögéből:

A házamhoz vezető úton felvázoltam a többieknek mindent amit eddig tudok és hiába ötlött fel Hobinak az az ötlet, hogy a Ranok szellemeit kérdezzem meg, ők nem lettek szellemek, hogy segítsenek, így ez nem lehetséges...Minek is lennének azok? Öregek voltak, és amúgyis meghaltak volna. Már beletörődtek abba, hogy nem tudják meg mi lesz a cégük sorsa, szóval semmi sem kötötte őket a földre. 

- Kook, biztos, hogy csak annyit hagytak hátra  a Ranok, amennyi ebben a szobában van? - nézegeti Namjoon az iratokat kétségbeesetten. Már órák óta itt vagyunk. Itt, Sampok irodájában, de semmit nem találtunk ami a medálról szólna. 

- A régi szobájuk már át lett alakítva, és ott amik voltak, ide hoztam. Esetleg a medál régi helyét lehet átnézni még, de én nem tudok másról - rázom a fejem lemondóan. Igaz, nem néztem át minden iratot és feljegyzést, emellett aprót reménykedtem is, de egyébként sejtettem hogy nem fogunk semmit se találni. 

- Reménytelen - dől Isa fáradtan a könyvespol melletti falnak, és a haja beleakad a falon lévő gyertyatartóba. -Fúj, ez tiszta por, és olyan ócska. Ezután biztosan hajat kell otthon mosnom. -próbálja kétségbeesetten kiszabadítani tincseit, mire Namjoon lovagiasan oda sétál és segít neki.

Nem telik bele 5 másodpercbe se, hogy az alfa véletlenül megrántsa a fém, díszes gyertyatartót, ami egy kattanással elmozdul. Ezt nagyobb hangzavar követi, és a könyvespolc egy része elmozdul a faltól.

Jimin ér elsőként a bútórhoz, és egy kisebb erőkifejtéssel sikerült teljesen kitárnia a titkosajtót. Csak most esik le, hogy mit találtunk. Itt talán lesznek válaszok!

- Kook - hallom meg magam möbül Yoongs hangját, és ahogyan oda nézek, meglátom Jacksont. Vissza nézek a többiekre, akik észre se veszik, hogy én nem mozdultam a helyemről. Izgatottan sétálnak be a titogzatos helyiségbe, amelyet egy véletlen folytán fedeztünk fel. De nem is bánom, hogy nem figyelnek rám, így ugyanis könnyebben tudok beszélni Yoongsal és Jacksonnal. Ha figyelnének a többiek, itt elsősorban sírás-rívás lenne, majd mindent tolmácsolnom kellene amit mondanak. Majd később szólok nekik hogy itt vannak.

Egy szó nélkül intek Yoongséknak, hogy kövessenek, és halkan kisétálok az irodából, meg se állva a szobámig, ahol bezárom az ajtót. Így nem hallgják majd, hogy beszélgetek, még a kiváló hallásukkal sem.

- Szia kölyök - üdvözöl Jackson. - Rég nem találkoztunk - rándul meg a szája sarka, mintha mosolyogni akarna, de végül mégse teszi. - Yoongi mesélte, hogy látsz minket és segítség kell. 

- Igen. Örülnék neki, ha segítenél amíg nem találunk valami megoldást. Nem tudom megvédeni magamat Yonshinnal szemben, és Yoongs kevés hozzá egyedül. Tudom hogy Jiho miatt váltál szellemmé, és mellette szeretnél lenni, nem pedig rám vigyázni, de... nagyon hálás lennék ha mégis megtennéd.

- Természetesen azért vagyok itt, hogy segítsek. A végén még végignézhetem ahogyan téged is meggyászolnak, mert az én hibámból meghaltál. Amúgy is tartozom neked kölyök. És végülis a mostoha fiam vagy. 

- Az azért elég távoli, nem gondolod? - vonom fel a szemöldököm.

- Hááát, az édesanyád, aki felnevelt...

- És valójában nem a vér szerinti anyám - szakítom félbe.

- Igen, tehát a mostohaanyád, az én feleségem volt, szóval...

- Később pedig apáé - vágok ismét szavába.

- Na jó, segítek neked, de ettől még nem kell szemtelennek lenned! Apád lehetnék!

- Az előbb mondtad hogy az is vagy - nevetek fel.

- Akkor add meg a tiszteletet!

- Jó, jó - forgatom szemeim, de azért felfelé kanyarodik a szám. Örülök hogy segít és máris sokkal jobban el tudom magamat engedni. Most hogy ő is itt van, végre megnyugodhatok egy kicsit, nem igaz?