𝔼𝕡𝕣𝕖𝕤 ℂ𝕤𝕠𝕜𝕠𝕝𝕒́𝕕𝕖́3️⃣ |𝐓𝐚𝐞𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟|

🍫36.🍓

"- Csináldh, vagy hagyd hogy másh tegye!"

Kimerülten fekszem a puha ágyban és nem tudom elhinni a tegnap történteket. A képkockákat újra és újra lepörgetem magamban, de még mindig nem tudom felfogni. Olyan mintha megvilágosodtam volna és óriási bűntudatom lett tőle.

Körülbelül egy órán keresztül tartott a lázam, majd valószínűleg kidőltem a fáradtságtól. Már nem fáj semmim hála a gyors gyógyulásnak, de a kimerültség megmaradt, így a plafont bámulva van időm elgondolkodni egy-két dolgon.

Csak most értettem meg a fél évvel ezelőtt történteket. Hogy Ő mit élt át és milyen erős volt, amíg én csak hezitáltam. Visszafogta magát, pedig minden porcikája azt kívánta meg hogy rám vesse magát. De Ő nem tette meg. Várt rám, mert nem akarta hogy olyat kelljen csinálnom amit nem akarok.
Én...a fejemben megfordult hogy bárki mással elveszíteném a szüzességem. Tudom hogy a láz beszélt belőlem, de... mégis bűntudatom van miatta.

Most már értem hogy min ment keresztül és valószínűleg én ugyanezt tettem volna. Vagy mégrosszabbat. Nem biztos hogy ha az Ő helyében lettem volna, én vissza tudtam volna fogni magamat.

- Jiho, mi a baj? Fáj valahol? - érkezik balról egy aggódó hang. Észre se vettem hogy könnyeim szántják végig az arcomat. Vajon Ő mikor ment ki? És hol volt eddig?

- M-m - rázom meg a fejemet, azonban a sós cseppek nem akarnak megállni. Sőt, egyre jobban könnyezem.

- Akkor mi a baj? - ül az ágyra és nagyujjával letörli az arcom.

- Sajnálom - sírok fel hangosan.

- Mit? - fürkészi aggódó tekintettel az arcomat. - Mi a baj? Ha a tegnapról van szó, nem kell szégyenkezned, minden farkas átesik ezen, nincs semmi gond.

- Nem, nem arról...vagyis...arról is - szedem össze minden erőmet hogy feljebb, ülésbe tornásszam magamat a matracon.

Hobi nem mond semmit. A kezemet simogatja és csendben vár arra hogy átgondoljam mit akarok mondani, majd talán ki is nyögjek valamit, de ez nem ilyen egyszerű.

- A..ami történt fél éve... - kezdek bele de itt megakadok, mert elcsuklik a hangom. Úgy érzem hogy túlreagáltam és rossz barátnője voltam. Nem értettem meg és szörnyen bántam vele... De tényleg fájt az eset. Most viszont már értem hogy ő hogyan élte meg.

- Mármint? - kérdez vissza.

- Mikor neked volt lázad - magyarázom, mire egyből ledöbben és bűnbánóan hajtja le a fejét egy halk "oh" kíséretében, de kezeim még mindig nem engedi el.

- Sajnálom... de tényleg csak téged akartalak megóvni... nem akartam hogy olyan élményt szerezz velem ami örök életedben megmarad traumaként... és bántani se akartalak, de... - kezd magyarázkodni, én viszont szájára tapasztom a kezemet.

- Semmi gond.

Felkapja a fejét és értetlenség ül ki az arcán.

- Mi? - csodálkozik.

- Mondom: "Semmi gond"...és...sajnálom - ismét át kell gondolnom hogy mit mondjak, így egy kicsit várnia kell a folytatásra - Most már értem hogy min mentél keresztül aznap és utána. Másnap nem kellett volna a ribanc pártját fognod, és tényleg fájt az eset, de... de most már megértelek, úgyhogy sajnálom, hogy... hogy én...ahogyan én bántam veled.

Nem tud megszólalni. Csak ül és félig elnyitott szájjal néz rám. Ezernyi kérdése lehet, köztük az is hogy akkor működhet e kettőnk közt újra a dolog, de ebben még én se vagyok. Nem tudom mi lesz, de az biztos, hogy van mit megbeszélnünk.